Amíg fiatalok vagyunk, sokáig azt mondogatjuk magunkban, az élet igazából majd csak később kezdődik. Egy nap aztán azon vesszük észre magunkat, hogy az a "később" már el is múlt.

Múló éveim, örömöm
zsongó véremmel köszönöm!

Kopáran állsz, te vagy a kő,
vés-váj, farag, farag az idő,
a nappal és a súlyos éj,
a szenvedés, a szenvedély.

Az ember akkor öregszik meg, mikor mosolyog azon, amin valaha sírt, és nevet azon, amiért valamikor a fogát csikorgatta.

Mindenki látta már, hogyan fut a víz a vízórából. Így múlik el az ember élete is, ám azt nem lehet vízórával mérni, hanem csak eseményekkel. Nagy és mindenek felett való igazság ez, s az ember csupán öregsége napjaiban érti meg teljesen, hogy sok mindennek kell történnie, mi nem történik vele többet. Mert ha életünk eseményekkel teli, ha szívünk érzései egyre változnak, akkor egyetlen nap is hosszabb lehet, mint egy egész év, melynek folyamán csak dolgozunk, s az egyszerűség és változatlanság kivájt medrében magunk sem változunk.

Pimaszul ifjan az ember önnönmagát szereti a legjobban, későbben viszont magát az életet.

Megőrizni az ifjúságunkat nem élettanilag nehéz, hanem lelkileg. Mert elromlunk. Alkalmazkodunk a hitványhoz, a méltatlanhoz. Magunkba szívjuk a világ és a történelem minden szennyét, és elkoszolódunk.

Ha egy személyiség túl sokáig marad meg, az a gyerekkor végét jelenti.

Este van már, sietnek az esték

álnokul, mint a tolvaj öregség

mely lábhegyen közeledik, halkan,

míg egyszer csak ugrik egyet, s itt van!

Van valami varázslatos abban,
hogy megöregedtem, hisz
bölcsebb vagyok, mint valaha.

Nézd a búzakalászt, büszkén emelődik az égnek,
Míg üres: és ha megért, földre konyítja fejét.

A férfi ott kezdődik, mikor daliás termete fonnyadni, haja őszülni kezd, álmatlanság támadja meg, végrendeletet ír, és kékesszürke tekintetébe olyan fájdalom fészkeli be magát, amilyen a megvert gyermek szemében ül.

Amikor még kicsik voltunk, együtt játszottunk a levélbe borult nyári fák alatt; pitypangot szedtünk a mezőn, hogy hazavigyük; egész nap rúgtuk a port az árnyas ösvényeken, dagasztottuk a sarat, élvezettel szórtuk egymásra az őszi leveleket. A kor nem aggasztott bennünket. Az évszakok rendre elhozták ajándékaikat, és nem éreztették velünk, hogy az idő nem múlik nyomtalanul felettünk. Ám a fák közben kidőltek, a mezők és a poros ösvények nyomtalanul eltűntek. És mi lassan elérkeztünk életünk deléhez. Sétálj velem egyet és beszélgessünk el az elveszett időkről, melyek oly élénken élnek emlékeinkben, melyeket szívünk mélyén őrzünk! Az élet most is szép, csak immár más világban élünk, és felismerjük egymás szemében a még mindig bennünk lakozó gyermeket, és elmosolyodunk, mert tudjuk, hogy semmi fontosat nem veszítettünk el útjaink során.

Szörnyű idők ezek, de szép idők, s bánataimnak legbánatosabbja az, hogy nem most, és veletek vagyok olyan ifjú, amilyennek ma lenni illik, s amilyenek hiszem, hogy vagytok.

A fiatalság mércéje nem az életkor, hanem a szellem és a lélek állapota: az akarat- és képzelőerő, az érzelmek intenzitása, a jókedv és a kalandvágy győzelme a lustaságon.