Egy régi közhely szerint mindig elpusztítjuk, amit szeretünk - nos, akárhogy nézzük, ez fordítva is igaz.

Ahhoz is, hogy rombolj valamit, építeni kell!

Ki őrzi az őrzőket?

Azok közül való vagyok, akiknek meggyőződése szerint minden a kevésben rejlik. A gyermek kicsiny, és már magába zárja az embert, szűk az agy, mégis abban ütnek tanyát a nagy gondolatok, és mindössze kis pont a szem, mégis mérföldeket ölel át egy pillantással.

Az örökbefogadás olyan, mint az a könyv, amiből kitépték az első fejezetet. Így is lehet élvezetes, de az ember óhatatlanul kíváncsi az elejére. Ám a könyvesboltban nem tudnak ép példányt adni. Mi van, ha az első fejezet annyira megutáltatná az emberrel, hogy gyalázkodó kritikát ír az Amazonra? És ha ezzel sértené a szerző érzékenységét? Mégiscsak jobb a hiányos példánynál maradni - az legalább kellemes olvasmány.

Az egyszerű dolgok mindig túl bonyolultnak tűnnek.

Ki vagyok én akkor, ha az vagyok, amim van, de elveszítem, amim van?

Ha minden törvényt betartasz, elveszted az élvezetet.

Látni a legjobban másnak a szemével látunk.

A dolgok összefüggése vagy feltételezett kapcsolata gyakran meggátolja, hogy meglássuk a dolgot magát. Csak egy bizonyos összefüggésben ismerjük. Ahogy nem tudunk hová tenni egy utcán megpillantott arcot, pedig biztosak vagyunk benne, hogy már láttuk valahol. De hiányzik a helyes konstelláció, hiányzik az a hely - az iroda, a pult, a kassza, a kocsma -, melynek egy ilyen arc az ékessége.

Nem is kell nagy fizikum az élethez. Ma már egy gyerek is tudja kezelni a gombot, amitől felrobban egy-két világrész.

A tenger a tekintetünket, a föld a lábunkat viszi messzire.

Ami ma igaznak tűnik, holnapra talán már tavalyi hó lesz.

Az igazságot nem vasból öntik. Az igazság olyan, mint a felhő az égen, állandóan változtatja alakját. Minden irányból, ahonnan nézi, más aspektust mutat.

A világ olyan (is), amilyennek látod. Ki mondta, hol, mikor, és miért? Felületesen szemlélve mennyire nem jelent semmit, s milyen sokat ér, amikor attól félsz, megbolondultál.