Te megmaradtál életem
díszletei mögött valakinek,
elveszett kincsnek, csöndesen
elmaradt utazásnak,
szemrehányó, kis elmúlásnak.

A szerelem, ahol nincs, házasság után megjő; ahol pedig van, elpárolog.

Ízedet ízlem édes szájjal
S aztán egyszerre el-tova-tünsz
Csalással, bűnnel és homállyal.

Végül mindnyájan leszállunk a fellegekből, és lábunkat ismét megvetjük a földön. Kinyílik a szemünk, és észrevesszük a másik hibáit. Rájövünk, hogy személyiségének bizonyos vonásai bosszantóak. Némely szokása egyenesen idegesítő. Könnyen megsértődik és dühbe gurul, s ilyenkor durva szavakat használ, és mindent kritizál. Ezek a zavaró személyiségjegyek, melyek fölött a szerelem igézetében elsiklottunk, most előtérbe kerülnek. Eszünkbe jutnak anyánk szavai, és azt kérdezzük magunktól: "Hogy lehettem ilyen bolond?"

Mindig csak esetlen próbálkozásai voltunk valaminek, amiről azt mesélték, hogy szerelem.

Eltűnt időnkben mennyi révület!
És mennyi szép remény zenéje benned!

Ha van testi jele annak, hogy beleszeretünk valakibe - a remegés a gyomorban, a lélek hullámvasútja, - akkor annak is vannak testi jelei, ha kiszeretünk valakiből. Olyan, mintha rosta lenne a tüdőnk helyén, és nem kapnánk elég levegőt. A zsigereink keményre fagynak. A szívet apró, keserű gyönggyé zsugorítják az igazságszemcsék.

A válás sok esetben olyan, mint az öngyilkosság. A halni készülő sem meghalni akar, csak nem bírja tovább elviselni a szenvedést. Az elváló párok sem feltétlenül válni akarnak, csak nem tudnak úrrá lenni a fájdalmukon.

Gyökerestül, véresen, mint egy bokorgyomot, úgy tépte ki ezt az asszonyt a szívéből. Elfelejtette.

A szerelem olyan, mint egy virág - még a legszebb is meghal.

Valahol még ma is szerethetjük egymást, telefonon tartjuk a kapcsolatot. Úgy érzem, ebből még bármi lehet. Olyan a kapcsolatunk, mint egy alvó vulkán. Bármikor kitörhet és megindul a láva árja.

Még egyszer fogom más csókjainál
Szemeimet lezárni:
Majd ha ő is így csókol valakit,
Csukott szemekkel,
Mert engem nem bírt már tovább várni.

Zárt szobádba kopogtatok,
csendedbe lépnék, nem tudok,
szólítanálak, nem lehet,
elrejtetted a lelkedet.

Mint elárvult pipere-asztal,
Mint falnak fordított tükör
Olyan a lelkünk, kér, marasztal
Valakit, ki már nincs velünk.

Csak biztosítani akartalak a magam részéről, hogy nem fenyeget semmi, hogy valamikor fiatal, szinte serdülő koromban, őrülten szerettelek, de most már csak mulatok rajta, semmi sem maradt belőle, és ma már egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy lehet ennyire szeretni valakit.
Kicsit mulatságosnak találom, mert valld be, hogy minden nagy szerelemben van valami megalázó és nevetséges.