Beléd kapaszkodnék, de nem vagy már sehol.
Egyedül állok itt s a nagy korong
forog, forog.

Boldogít-e nyomorúságod?
Magányos békédnek mi haszna?
Összeköt egy végső láncszem
Csak ebben találok vigaszra.

Már rég nem egymást szerettük,
csak a szerelmet együtt;
veszteségünket, mely mint a belső vérzés,
elárasztotta testünk,
átszivárgott a bordák közén,
az ingek hajnalát beszennyezte
s terjedt tovább kenyérre, sóra,
földre száll fákra, reggelekre.

Én már úgy vagyok jó, ahogy így vagyok.
Én már nem leszek másik.
Matatni szeretek, álmodok
Egész kipusztulásig.

Belőlem valaki útra vált,
Útra a jobbik részem.
Kiment belőlem, itt hagyott
Csak úgy észrevétlen.

El-elmegyek mellette némán,
Én nem nézek rá, ő se néz rám,
Hanem azért halkan, titokban,
A szivünk mégis összedobban.

Van nagyobb és ősibb juss is minden emberi jognál, amelynek erejénél fogva a szív csak a szerelem után mehet, és megy is, s ha megszűnik szeretni, azzal a legrútabb hitszegést követi el, ámbár gyakorta oly ártatlanul, amilyen ártatlanul aluszik el a lámpa, ha kiég belőle a tűz.

Soha nem fogok kigyógyulni ebből a szerelemből. Elvetted tőlem a fényt, a tápláló nedveket, a bizalmat. A napjaim üresek, az életem halott. Csak úgy teszek, mintha... Mintha mosolyognék, mintha figyelnék másokra, felelnék a kérdésekre. Minden nap egy jelre, egy mozdulatra várok. Hogy kiszabadíts a fekete gödörből, ahová taszítottál, és hogy eláruld, miért tetted. Miért hagytál el?

Egyszer majd hűs eső permetez,
és minden asszony a te arcod viseli,
s a te szoknyáidat.
Jön hatalmas, fehér madár is,
holdat tojik az égre.

Szívem világosan meg most tudta,
hogy rákanyarodtunk a semmibe vivő útra,
s másként nem bírjuk, csakis párhuzamosan futva.

Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.

Amint rájövünk, hogy a párunk nem szeret minket, nagyon bátornak kell lennünk, és véget kell vetnünk a kapcsolatnak, még mielőtt ő szánná rá magát erre a lépésre. Persze rossz érzés lesz, hogy elveszítjük, viszont így megőrizhetjük a méltóságunkat, és egy nap majd ráébredünk, mennyire helyes döntést hoztunk akkor.

Minden szerelemnek megvan a maga természetes tartama. Legyen az néhány nap, néhány hónap, némelyik pedig kitart egy egész életen át. A miénk akkor és ott ért véget. Az én szememben a szakítás nem feltétlenül kudarc. Néha kell, hogy legyen annyi bátorság az emberben, hogy méltósággal lezárjon egy történetet, és megőrizze belőle azt, ami szép volt.

Olyan hirtelen lett vége. Öt évig voltunk együtt, pörgős, vidám társasági életet éltünk. Beszéltünk házasságról is, meg ilyesmikről, s bár még távolról sem álltunk készen rá, mégis úgy vettük, hogy előbb-utóbb összeházasodunk. Egymással. Majd ha felnőttek leszünk. De a felnövés folyamatában elvesztettem. Valahol útközben. Nem egyik napról a másikra történt, hanem fokozatosan, minden egyes nappal kicsit több tűnt el belőle.

Miért követsz, s miért követlek én?
Önzéseink körhinta-tengelyén
csupán a kattogás kering velünk.