Gondolataimmal előidézhetem, hogy testileg szenvedélyesen megkívánj, és az enyém légy.

A fantázia csapongása olyan, mint a lepke... mielőtt rabul ejthetnéd, tovaszáll.

A képzelet az élet későbbi csodáinak előzetese.

A gyermek élete roppant gazdag, az egész világ benne rejlik, ám a külvilág számára mindez nem látható.

A képzelet a valóság elemeiből építkezik. Csak létező dolgokat bírunk kitalálni.

Légy a két látó szeme az én távolba látó lelkemnek, és úgy írd le, amit láttál: a tengert, a földeket, a népeket, hogy olvasván, behunyt szemmel úgy lássam ezt a csodálatos, sokszínű világot, amint neked megadatott látni.

Feleolyan izgalmas sem lenne, ha mindent ismernénk, nem? Akkor nem maradna tere a képzeletnek.

Mindig úgy képzeljük az örökkévalóságot, hogy az valami eszme, ésszel fel nem érhető, és óriási nagy, óriási!

A világon a legszomorúbb kifejezés az, hogy "lehetett volna".

Én is elfogadom, hogy kísérteteket csak a betegek látnak, de ez mindössze annyit bizonyít, hogy másnak, mint betegnek nem jelenhetnek meg, és nem azt, hogy kísértetek egyáltalában nincsenek.

A világ színei kifakultak. Elképzeltem egy nagy töltőtollat, amint egyszerűen kiszippantja az ég kékjét, a fák zöldjét, a zebrán áthaladó férfi barna kalapjának színét, míg végül az élet filmje csak fekete-fehérben fut tovább.

Megvallom, hogy nekem az egyik legszebb képzelődéseim közül való, ha valamely szép leánykát valami szép könyvvel a kezében gondolok magamnak.

Minden kép belülről érkezik - a (kreatív) erő a nyugalomban rejlik.

Ki vagy, mi vagy te bennem,
pára vagy fénylő mese-szellem,
ki őrlöd szüntelen, eszed
a testemet s a lelkemet?

Persze nem kis dolog rendkívüli események vagy jelenségek szemtanújának lenni. Az emlékek tárháza felejthetetlen eseményekkel bővül. Aztán mindehhez olyasmit is hozzá lehet csapni, ami igazából nem történt meg, de könnyen megeshetett volna. S végül az ember ezekben is hinni kezd.