Van egy sötét pontja: nem tudja beleélni magát a képzelet alkotásaiba. A legtöbb vállalkozó szellemű üzletember így van ezzel. Úgy látszik, ez a hiányosság együtt jár a fokozott éleselméjűséggel; olyan ez, mint a vakok rendkívül kifinomult hallása.

Az emlékezet
nem veszíthet: olyasmit
talál, ami nincs.

A képzeletnek angyal- és villámröpte van: átszel tengereket, melyeken majdnem hajótörést szenvedtünk, sötét mélységeket, ábrándjaink elnyelőit, s örvényeket, melyekbe boldogságunk fulladt bele.

A képzelőerő éppoly titkos rokonságban van az "újjal", mint a jövő; vágyálmainkban és tervezgetéseinkben leli meg korlátlan uralmának birodalmát. Voltaképpen képzeletünk zabolátlansága szüli az elbizakodottságot is. A reménytől megifjodik az ember, az elbizakodott ellenben infantilis lesz; abban a képzelgésben él, hogy már elérte azt, ami még nincs itt.

Az emberek többsége nem azért babonás, mert túl sok a képzelőereje, hanem mert azt sem tudja, hogy van neki.

Lehet, hogy a pokol nemcsak a babonaság és a félelem szüleménye? Úgy tetszik, tudatunk körén kívül rettenetes szakadék tátong, amelyben ijesztő szörnyek nyüzsögnek, titokzatos lények, rejtélyek! S akit egyszer elcsábít a kíváncsiság, belenéz a szakadék mélyébe, elveszett!

Én félnék a szeánszoktól és azoktól a csodáktól, amelyek ott történnek. Meg vagyok győződve róla, hogy e tisztátalan ügyletek mélyén a sátán rejtőzik, és csodákkal kísérti az ember lelkét, az ismeretlen határának átlépésével hitegeti, hipnotizálja, és a szakadékba csábítja...

Szállj, képzelet! Rajzolj homálynak arcot, 
tetőt romokra, pusztaságra fát, 
ragyogtass fel valótlan, szép valókat, 
magunk alkotta, színes délibáb!

- Ha most megjelenne itt nekünk egy jó szellem, és megkérdezné, mi a kívánságunk, mit kérnénk tőle?
- Először is meg kellene próbálnunk, hogy higgyünk a jó szellemben.

Aki álmodozik, az nem él, és nem is tud élni, mert a fantáziájában kiéli magát.

Az Eigeren a képzelet szüleményei hamar egybemosódnak a valósággal, és az Eigerwand vasúti megálló a kelleténél jobban emlékeztetett arra az évek óta vissza-visszatérő álomra, amelyben valami végeérhetetlen mászás során éppen az életemért küzdök a viharban, amikor a hegyoldalba vágott ajtóra bukkanok. Az ajtó mögött kandallóval fűtött szoba, kényelmes ágy, az asztalon gőzölgő étel, de álmomban ez az ajtó rendszerint zárva van.

Arra gondolok, mit tennék, ha a tél valami varázslat folytán bogárrá változna egy percre. Először is megfognám, úgy gondolom. Aztán egyenként kitépném a szárnyait. Aztán egyenként kitépném a lábait is. Aztán beledobnám egy pók hálójába, és végignézném, ahogy a pók megeszi. És közben mosolyognék.

Gyönyörűt láttam, édeset,
elképzeltem egy gyenge rózsát.
Elbámészkodtam s rám esett,
mint nagy darab kő, a valóság.

Holdtalan az éj, a szél sír, mint egy újszülött. Odafönt egy isten ront neki egy istennőnek, félretaszigálja a csillagokat.

Mi magunk vonzzuk magunkhoz, saját életünkbe azt, ami gondolatainkban már megtörtént.