Némelyek szeretik azt hinni, hogy a világ végtelenül egyszerű, és ezért hajlamosak a színes filmeket is fekete-fehérben látni. Mások szerint a világ végtelenül bonyolult, és ezért akkor is színeket keresnek, amikor fekete-fehér a film. Valójában mindkét álláspont jogos. A világ bonyolult és színes. De a benne zajló események oka gyakran egyszerű és fekete-fehér.

Ha képes vagy szárnyakat növeszteni és repülni egy nőért/férfiért, akkor szerelmes vagy. Ha nem vagy képes szárnyakat növeszteni és repülni, akkor legfeljebb csak bebeszéled magadnak, hogy szerelmes vagy.

Arra gondolok, mit tennék, ha a tél valami varázslat folytán bogárrá változna egy percre. Először is megfognám, úgy gondolom. Aztán egyenként kitépném a szárnyait. Aztán egyenként kitépném a lábait is. Aztán beledobnám egy pók hálójába, és végignézném, ahogy a pók megeszi. És közben mosolyognék.

Minden ember az égbe vágyik, de az ég magasan van, mi pedig itt vagyunk lenn a sárban... az égbe vezető út meredek, és szédítő a mélység, ha lenéztek róla... a legtöbb ember szédül is, és aki szédül, az érthető módon kapaszkodókra vágyik... ilyen kapaszkodó nektek a templomba járás és az egyház... másoknak ilyen kapaszkodó a körülmetélés és a szombat megtartása, vagy a napi ötszöri ima és a mekkai zarándoklat stb. stb... ezzel nincs is semmi baj, de nem mindenki szédül, és ne várjátok el senkitől, hogy az általatok kedvelt kapaszkodókat használja.

Megbabonázva nézem a szempárt, a mélybarna, majdnem fekete szemeket, és érzek valamit, amit általában csak egyetlenegyszer érez az ember az életben, már akinek egyáltalán megadatik... érzem, hogy elkap, magával sodor egy erő, amelynek nem is próbálok ellenállni, mert a csontjaimban, a sejtjeimben tudom, hogy minden ellenállás hiábavaló, elkap, magával sodor és a világmindenség legtetejére repít, ahonnan ellátok a legtávolabbi égitestekig és még azokon túl, ahonnan belelátok a föld gyomrába, ahonnan lelátok az óceán fenekéig... Sok ezer év örömét és fájdalmát látom azokban a szemekben, napkeltét és napnyugtát, holdat és csillagokat, mediterrán narancs- és olajfaligeteket, sivatagot és esőerdőt, szikrázó-tajtékzó hullámokat látok. Szeretnék elmerülni azokban a hullámokban, és örökre köztük maradni.

Minden történet egy előző történet folytatása. Semmi más nem biztos, csak ez. Hajlamos vagyok elhinni, hogy a világegyetem végtelen, hogy az ember halandó, de azért egyikre sem tenném a nyakam. Csak annyit tudok biztosan, hogy minden történet egy előző történet folytatása.