Az embernek lehet vitája az anyjával. De az anyját nem árulhatja el sohasem. Én mindig utáltam azokat, akik áruba bocsátották az anyjukat. Az én anyám a szülőföldem.

A honvágy nagyon összetett érzés. Az én honvágyam nemcsak emlékekhez kötődő nosztalgia, van abban más is, például azért szeretnék visszatérni egyszer Magyarországra, hogy elmondhassam azoknak, akik minden törekvésemet elgáncsolták: nézzétek, mégiscsak orvos lettem és amióta az vagyok, több száz ember életét mentettem meg.

A szülőhazától távol élők első generációja még vívódik, még magyarul álmodik. Ezt nem kell letagadni és nem kell szépíteni.

Az emberölésre vagy más köztörvényes bűncselekményre a pszichológusok többféle magyarázatot is találhatnak, de a hazaárulásra, a kémkedésre nincs magyarázat. Ez a bűncselekmények között a legaljasabb, mert a kém a hazáját árulja el, a honfitársait, a dolgozó embereket, az ártatlan gyerekeket.

Ne mondjátok, hogy keressek magamnak máshol helyet a világban, mert nincsen ennek a világnak helye, ami az enyém volna azon az egyen kívül. Ne mondjátok, hogy befogadtok ebbe vagy abba az országba, mert nincsen nekem azokban az országokban semmi keresnivalóm. Ne mondjátok, hogy lelek magamnak hegyet a Kordillerrákban, vagy a Sierra Nevadán: mert a más hegyei azok, nem az enyimek. Az én számomra nincs szépségük és nincs békességük azoknak a hegyeknek. Adjátok vissza az én hegyeimet!

Nem tudtam, hogy mi az, amit érzek: öröm vagy fájdalom. Éreztem, hogy rohanni kellene, kirohanni a mezők közé s végigkiáltani rajtuk riadó szóval, hogy öltözzenek csupa virágba, mert újra magyar föld lettek! Az erdőig szaladni és felverni a fákat, hogy énekeljenek a boldogságtól! De ugyanakkor meg kellett volna állni szemközt fordulva a déli dombvonallal, levett kalappal s lehajtott fejjel. Nem lehetett csinálni semmi mást, csak állni az ablakban mozdulatlanul, nézni északnak, keletnek, délnek, átölelni egyetlen pillantással a testvérdombokat, átölelni és egybeszorítani őket, hogy ne tudjanak egymástól soha elszakadni.

Ti budapesti magyarok, s ti többiek, Alföldön és Dunántúl: tudjátok ti, mi az, a himnuszt énekelni? Halljátok templomban, iskolában, ünnepélyen, gyűlésen, mindig. Gyermekeitek az iskolában tanulják. A mi fiataljaink nem hallották soha. Csak néha rádión, ha hozzájutottak, figyelték áhítattal és imádkozó szívvel a bűvös dallamot, melynek szavát csak elgondolni tudták, nem megérteni. Ha valaki mégis tudta s énekelte: bajt szerzett vele magának, családjának, falujának. Aki tudta is, magában tartotta. De élt a himnusz mégis! Tudták, hogy van és tudták, hogy imádság.

Én Árpád népéből jöttem,
piros meg fehér csík legyen mögöttem.
Én magyar anyától születtem
magyar földre, magyar kenyeret ettem.

Az ember nem szökhet meg a hazájából, mint ahogy ők tették. Hiába gyűlölöd a kormányt vagy a rendszert, az embereket, a saját népedet nem tudod meggyűlölni. A hazád mindig a hazád marad. Örökké.

Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország,
Gyönyörűbb, mint a nagyvilág.
Ha zeng a zeneszó, látom ragyogó, szép orcád.
Táltos paripákon odaszállunk, haza hí´ fű, fa, lomb, virág.
Úgy sír a hegedű, vár egy gyönyörű szép ország.

Kelet hatalma a mi domború mellkasunkon tört meg,
Nyugat civilizációja széles hátunk mögött indult virágzásnak.

Én magyar ember vagyok, én minden megszállót kint akarok látni ebből az országból!

Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.

Minden hazában vannak füvek és fák, hegyek és völgyek, folyók és tavak, városok és falvak, amelyek sohasem szöknek meg. A fákhoz és füvekhez, a hegyekhez és völgyekhez, a folyókhoz és tavakhoz, a városokhoz és falvakhoz emberek is tartoznak, akik vállalják sorsukat. Ez a rendeltetésük. Ebből az országból már sokan megszöktek. Mégis egyre többen leszünk. Te is megszökhetsz. Akkor is többen leszünk.

Mindenki csak a saját hazájában lehet próféta - más kérdés, hogy követik-e.