A haza végzet, nem pedig trükk és mutatványszám.
S a hazafiasság a legszemérmesebb magatartás, olyasféle kötés és parancs, melynek mutogatásával nem szabad tapsokat aratni. De hányan és milyen lehetetlen alkalmak ürügyén élnek ebből a trükkösített, fröccsös hazafiasságból - élnek és éltek, mert ez a legbiztosabb mutatványszám mindenféle pódiumon.
Az ön nemzete egy nagy küzdelmen megy most keresztül; a szellem küzdelme az. Mindenki törekszik az előrehaladt nagy nemzeteket utolérni: a tudós, a költő, az állambölcs, a nemzetgazdász, az iparos, a népnevelő; a férfi, a nő, az ifjú, az agg, a főúr, a közpolgár. Ha úgy tudnák mindannyian, mennyire egy cél után törekszenek, csodákat mívelhetnének; de el vannak egymástól szakítva, s külön magára fárad, és kifárad sikertelenül mindenik.
Hiszek abban, hogy Magyarországon a teljesítmény számít, hiszek abban, hogy az elvégzett munka elnyeri méltó jutalmát, hiszek abban, hogy a nehézségeken valódi nemzeti összefogással úrrá leszünk, hiszek abban, hogy minden itt élő állampolgár magyarsága ugyanannyit ér, és hiszek abban, hogy munkámmal hozzájárultam és a jövőben is hozzájárulhatok hazám boldogulásához.
Miért vagyok magyar? Ez egy kérdés. Most. Üljünk le! Először azért, mert az anyám, az apám, a nagyszüleim, minden ősöm és rokonom, ameddig az emlékezet elér, magyar anyanyelvű, magyar nemzetiségű, magyar állampolgár volt. Másodszor azért, mert Magyarországon, magyar családban, magyar állampolgárnak születtem. Harmadszor azért, mert a szüleim, a rokonaim, a tanítóim, tanáraim, az evangélikus papok, magyar falvakban, városokban, magyar nyelven, a magyar föld, a magyar történelem, a magyar kultúra ismeretére, szeretetére, őrzésére, művelésére neveltek, amely része, szerves része az európai kultúrának, az emberiség kultúrájának és történetének. Negyedszer azért, mert amikor már én magam is megértettem, akkor elfogadtam, megvallottam, vállaltam, részemmé, készségemmé, öntudatom meghatározó bizonyságává tettem, hogy magyar vagyok. - Úgy vagyok magyar, ahogy a fű zöld, az ég kék, a nap keleten kél és nyugaton nyugszik, ahogy közhely a közhely. Ez a tény nincs, nem lehet senki ellen, senkivel szemben. Állapot. Megvallani is csak akkor kell, ha kényszerítenek rá.
A világtörténelemben páratlan eset, hogy egy nép - a férfiak és a nők lóháton, az aggok és gyermekek szekéren - messze Ázsia felől Európa felé felkerekedjenek és az itt megtelepedett nemzetek között nemcsak új hazát szerezzenek, hanem azt minden támadással szemben, immár ezeregyszáz esztendőn át meg is tartsák.
Nem cselszövény szerezte e hazát,
E hazáért nem csalni - tenni kell!
Mit nevettek, ti gazdagok?
Tán a honért csak ti haltok?
Önző volt és lesz az ember,
Haszon nélkül halni sem mer.
S a halál nem hasznotok.
Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,
Csak magyar földön és csak magyarul;
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porba hull;
De ezt a lelket itt hagyom örökbe,
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán
És belesírom minden ősi rögbe:
El innen, rablók - ez az én hazám!
És leszek szégyen és leszek gyalázat
És ott égek majd minden homlokon,
S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat
A jó Istentől visszazokogom;
És megfúvom majd hitem harsonáit,
Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt:
Bölcsővé lesz még minden ravatal, -
Havas Kárpáttól kéklő Adriáig
Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar!
Miért, hogy idegenben, valahányszor gyermeket magyarul beszélni hallok, leküzdhetetlen szomorúság ejt meg, s gyorsan odébb kell sietnem, valamelyik elhagyott mellékútra, hogy letöröljem s elrejtsem az idegenek elől kicsorduló könnyeimet?
A mamut-birodalmaknak csak alattvalóik vannak, igazán szeretni csak kis hazát lehet.
Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! - mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog.
Otthona sokfelé lehet az embernek, hazája csak egy van.
Ó szülőföld! Nem egyébért teremtesz te bennünket, mint hogy rád bízzuk a szívünket. El nem kerülhetünk, akárcsak a sorsunkat, s bárhová sodornának bennünket, ahol először láttuk meg a bölcső magasából, mintha hanyatt vágtak volna, aztán a négyszemű kis ablakokból, oda vonzol azokra a madárkeserűfűvel benőtt udvarokra, amelyeken először léptünk rád mezítláb, ahol megismertük melegedet, megéreztük ereinkben mérhetetlen erődet.
Kérdezem magamtól: a szülőföld táj- és emberélménye meddig marad meg bennem? A szülőföld állandó, de kiegészülő, alakuló, bővülő élmény is, beleágazik más tájakba, új vidékeket társít, viszonyítási alapul szolgál, kiterjed, megnagyobbodik. Ahányszor más tájat látok - ahányszor lehetőségem van másféle ismeretforrás birtokbavételére -, annyiszor hasonlítom a szülőföldhöz, annyiszor emelem magamhoz a szülőföldemet. S minél messzebbre megy az ember, annál magasabbra kívánja emelni gyermek- és ifjúkori önmagát. Minél többet látok a világból, életből, történelemből, annál magasabbra szeretném fölmutatni valamikori önmagamat.