Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -
És mindent itt hagyok.

Egy nemzet akkor hal meg igazán, ha elfelejti múltját, ha két kézzel tépi ki önnön gyökereit!

Vannak, akik születésüknél fogva egy országhoz tartoznak, és akkor is érzik a kötöttséget, ha elhagyják azt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Én sohasem vettem komolyan azt, hogy nép vagy osztály vagy haza. Ilyen dolgok nem is léteznek, egyszerűen élnem kell valahol és valakik között. Ha egy ember azt mondja nekem: nép vagy haza, már tudom, hogy olyan dologra akar rábeszélni, ami nekem kellemetlen vagy hátrányos.

Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!

Milyennek látszik a világ annak, aki egyszerre van mindenhol és sehol?

A statikusságtól meghülyülhet az ember, a begyökerezettségbe bele lehet bolondulni, vannak ilyen esetek: az emberek úgy hozzáragadnak a hazai talajhoz, mint az anyamellhez, és ettől megbuggyannak. Ám az anyaföld általában csak szimbolikusan táplálja gyermekét, csemetéit, a csemeték pedig sehogy sem tudnak hozzászokni az anyaföld e szimbolikus tápláló szerepéhez, mind azt várják, hogy a haza valóban etesse őket.

Nevelés teszi az embert, és az ember a hazát.

Ez hát a hon... Ez irdatlan
Hegyek közé szorult katlan.
S az út... kígyó vedlett bőre.
Hány népet vitt temetőre,
S hozott engem, ezer éve,
Árpád török szava, vére
Bélyegével homlokomon...
Szerzett ellen, vesz­tett rokon
Átka hull rám, mint a rontás.
Perli-e még ezt a hont más?

- Hadak útja... szép neve van - álmélkodott Lackó.
- A magyarok Csillagösvénynek is híjják. Úgy tartják, minden hős, ki a hazáért adja életét, annak hídján tér meg a magyarok istenéhez.
- Egyszer te is meghalsz, apám?
- Egészen biztosan.
- Akkor te is végigmész a Csillagösvény hídján?
- Remélem, fiam. S egy napon, remélem, majd csak nagyon soká, te magad is végigmész azon. De oda csak az léphet be, ki kiérdemelte azt.
- S hogyan lehet?
- Méltón élni, s hősként halni.

Az isteni szolgálatra bármilyen idő alkalmas, és mindaz, amit a haza érdekében tesz az ember, nem egyéb, mint Isten szolgálata.

Tegnap még azt hitte, hogy a megkönnyebbülés pillanata lesz. Hogy boldogan megy el innen. Hogy elmegy valahonnan, ahová véletlenül született, és ahová nem tartozik. De ebben a pillanatban tudta, hogy egyetlen hazájából megy el, és nincs másik.

Ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy az udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjön a fű, szebbüljön a világ.

Furcsa, külön világ ez a Gyergyó. Nem tartozik sehová, csak önmagához. Zárt, elkülönített föld. Hegye, völgye, vize, levegője, fája, embere, minden más, mint egyebütt. Maga a nap is nehezen hágja meg ezeket a havasokat. Legyengül, mire a tetejükre ér. A fénye is elváltozik. Furcsa, titkos, homályos és álomhozó. Nem való minden bolondnak ez a világ. Itt kell születnie az embernek, hogy kibírja. Megesik, hogy az idegen mászik, csak mászik felfelé a hegy oldalán s egyszerre csak hanyatt esik, mint a halott. Az örmények is feketébbek itt, mint más tisztességes helyen. Csak ezek az izmos, törpe, faölelő hecboc-emberek bírják itt az életet, kiknek az egészségtől olyan barnapiros a képe, hogy még a nyújtópadon se halványodik el. Nincs itt semmi sietség, csak zord nyugalom és erő. Gyergyóban még a medve is két héttel tovább alszik, mint teszem azt Csíkban.