Képzeld el, hogy kitekered egy madár nyakát,
aztán eléd áll, és elmondja, milyen érzés.

Szebb a halál, ha dicsőséges, mint az élet, ha gyalázat árán váltható meg.

Néha a szellemek, akik nem tudnak megszabadulni az őket az élőkhöz fűző kötelékektől, visszatérnek azokra a tájakra, ahol földi életükben, a nap alatt jártak, s ott bolyonganak, lebegve, mint test nélküli madarak.

Van egy pillanat, amikor a halálnál van minden ütőkártya, és egy mozdulattal lecsapja az asztalra a négy ászt.

Az élet kegyetlen tud lenni: ha elfogyott a dolgod, nem mondja azt, hogy "rendben, aludj el szépen", hanem borzasztó éveket ró ki rád. "Éld végig", mondja az élet.

Az a pillanat, az a határ a lét és a nemlét között!... Vajon megadatik-e az embernek az a nagy méltóság és igazság, hogy abban a mérhetetlen kis időben még láthassa értelmének teljes erejével: mi az a véghetetlen titok, a halál; és hogy érezhesse hitének örök diadalát vagy hitének örök vereségét. Vajon megadatik-e a pápáknak, a sejk-ül-iszlamoknak, a dalai lámáknak, a rabbinusoknak, a bálványimádóknak és a materialistáknak is, hogy akkor, abban a pillanatban, mikor megszűnnek emberek lenni, még mint emberek tudhassák: igazuk volt-e vagy sem!

E földön minden elmúlik egyszer, de az idő előtt bekövetkező, hirtelen elmúlások mindig zavarba ejtettek.

A testben minden "berozsdásodik" és "bekérgesedik", s végül az élet kihuny.

Ahogy a családban a hetedik,
gyanútlan nemzedék világra hozza
az oroszlánarcú, foltos csecsemőt,
ahogy a frissen festett házfalon
mégiscsak átüt az obszcén graffiti,
ahogy háztűznéző alatt előjön
a kisházból a húgy- és szarszagú,
félbolond nagymama, és a levesbe nyúl,
ahogy a fásult majomarcból kinéz
az idegen testbe élethosszig bezárt
makacs, legyőzhetetlen értelem,
úgy villan cinkosan rád egy-egy pillanatra
barátaid arcából a halál.

Jaj, régi telek, hová lettetek?
És barátaim, kik hóvá lettetek,
és széllé már, fütyülve dátumokra:
visszaemlékszem hangotokra.

Ha valaki meghal, az csak úgy tűnik, mintha meghalt volna. Továbbra is tökéletesen eleven marad a múltban, éppen ezért nagy butaság, ha az emberek sírnak a temetésén. Minden egyes pillanat, a múlt, a jelen és jövő, mindig is létezett és mindig létezni fog.

Ha tiltakoznak, ha azt hiszik, hogy a halál valami szörnyű dolog, akkor egy árva szót sem értettek meg mindabból, amit mondtam.

Ne azzal foglalkozz, hogy mi lesz, ha meghalsz. Azzal foglalkozz, hogy mit tudsz tenni addig, míg élsz.

Az élet leggyomorszorítóbb része az elmúlás árnya. Végig ott lebeg a fejünk felett, megkérdőjelez bármit, amit teszünk. Nevetségessé teszi a céljainkat, a terveinket.

A nagy tévedésed abban áll, hogy hiszel az emberi élet tartamában. Mert a lényeges: kinek vagy minek adja magát tovább az ember, amikor meghal?