Ahhoz, hogy valóban jó legyen egy alkotás, kell az a vibrálás, ami azáltal jön létre, hogy ütköztetjük a véleményünket. Én is mondok valamit, a másik is szeretne valamit, és aztán addig gyűrjük, amíg valóban működni kezd.

Ahol férfiak és nők dolgoznak egymás mellett, ahol vannak, akik hatalmi pozícióban vannak és mások pedig beosztottak, ott a kiszolgáltatottság mindig jelen van. A vezető felelőssége és emberi nagyságának bizonyítéka, hogy hogyan kezel egy ilyen alá-fölérendeltségi viszonyt.

Ha leéltél valakivel egy hosszú, közös életet, akkor nyilván egy őrületes nagy, harcos út lesz elfogadni, hogy nincs veled többé, hogy most már valahol máshol van. Olyan feladat ez, amit sajnos nem lehet megúszni, ezt a tapasztalást mindannyiunknak meg kell szereznünk.

Ha a színpadon minőséget látunk, akkor bevalljuk vagy nem valljuk be: egy-egy pillanatban magunkra ismerünk. Ez maga a katartikus pillanat - és ez segít. Segít továbbélni.

Az élet kegyetlen tud lenni: ha elfogyott a dolgod, nem mondja azt, hogy "rendben, aludj el szépen", hanem borzasztó éveket ró ki rád. "Éld végig", mondja az élet.

Minden jó darab és jó előadás ugyanazt járja körül: hogyan is éljünk?

Nem vagyok megbánós fajta, mert úgy gondolom: a hibákból és a tévedésekből mindig van mit tanulnom.

Kitörölném az emberek fejéből az enyém szót: a kapzsiságot, irigységet és mohóságot.

Hiába fejlődik a világ, és hiába tartunk a kommunikációban is soha nem látott csúcsoknál. Bármikor, bárhol, bárkivel, bármi megtörténhet. De attól még az embernek, aki didergő lélekkel bóklászik az életben, és próbálja elfogadtatni magát másokkal, és próbál másokat magához közel engedni, ugyanazok maradnak a problémái. Ezen semmiféle telekommunikáció nem segíthet, nem változtathat, mindig így lesz, míg világ a világ.