A laptopot otthon hagytam.
Tele van a fotóiddal, és én nem akarom
többé simogatni a képernyőt, hazudni, mert
nem őszinteségre van szükségem, hanem rád.

Nem vers,
csak tanítom beszélni a
szorongásaimat.

Nem érek rá, lélegzem.

Vagy hat nő használta ezt a pólómat pizsamának; ebben temessetek el.

Minden megszámolható. Illetve megszámolható
lenne: léptek, lélegzetek, cigaretták.
Ezt úgy mondják, véges sok.

Nem tudom, hány ölelés kell, akár csak egy napra
(estig összetartson), szóval, hogy ölelj.

Néha azt mondom, van kiút, és ettől mintha lenne.
Persze nincs. Ez egyszerűen nem így működik.
Pedig el tudnék szakadni bármitől, jó esetben
egy-két szóval elengedem a fényt is.

Szavaimat kevésre tartom, pedig ezen a vidéken
még ma is mesélik, a fény úgy lett: csak egy szót
szólt valaki. Én persze beszélhetek, amit akarok,
nem lesz világosság.

Mit mondhattam volna? Hogy
egy szentimentális közhely szeretnék lenni a szádban?

A szobamérlegre leülve zokogni kezdett. Megnézhettem volna a sírás súlyát, mielőtt eljöttem.

Képzeld el, hogy kitekered egy madár nyakát,
aztán eléd áll, és elmondja, milyen érzés.

Dobj ki mindent.
Csak azt a képet ne, amin tudom, hogy alig látszom,
de mikor csináltuk, voltunk utoljára boldogok.

...pedig milyen boldog voltam.
Milyen. Már nem derül ki. Mint hogy mit
álmodik az egyetlen alvó egy zuhanó gépen.

A közönyre egy szint fölött egyszerűen nincs mentség. Ciki, de tényleg nincs, lévén azt onnantól sötétségnek, rosszabb esetben meg kollaborációnak szokta nevezni a többnyire tisztább fejűnek remélt utókor.

Az idő korsónyi, kiömlött
víz, sár marad utána, szomjúság, ki tehet
róla. Szégyenletesen egyszerű ez.