Valóság minden csoda, amelyet hisz az ember. Hogy a vizsgálódás elébb-utóbb kideríti a csodák nyitját, megadja a csodák természetes magyarázatát, nem üt rést azon a nagy költőiségen, hogy az emberek az emberfölöttire, e nagy és egyetlen vigaszra sóvárognak. Az ő hitük meggyógyítja őket. S ki akarhatja ezt a hitet elvenni? Subjective minden csoda igaz.
Az ember a természet rendje szerint nem tehetséges. Az a csodálatos erő, a géniusz, mint idegen vendég, mint valami másik, különböző én lakozik benne. Ez a két lélek teljesen megegyezni nem tud soha.
Vannak a világon olyan dolgok is, amelyeket semmi képzelet sem tud kitalálni; s amelyeket csak az élet alkothat meg.
Az a pillanat, az a határ a lét és a nemlét között!... Vajon megadatik-e az embernek az a nagy méltóság és igazság, hogy abban a mérhetetlen kis időben még láthassa értelmének teljes erejével: mi az a véghetetlen titok, a halál; és hogy érezhesse hitének örök diadalát vagy hitének örök vereségét. Vajon megadatik-e a pápáknak, a sejk-ül-iszlamoknak, a dalai lámáknak, a rabbinusoknak, a bálványimádóknak és a materialistáknak is, hogy akkor, abban a pillanatban, mikor megszűnnek emberek lenni, még mint emberek tudhassák: igazuk volt-e vagy sem!
A hivés épp olyan szabadsága a gondolatnak, mint a nemhivés. Az a világ józan rendje, hogy megférjenek egymás mellett.