Amikor húszéves az ember, könnyen veszi az ölést is, a halált is, sőt az egész életet játékként fogja fel, amit, ha úgy alakul, újra lehet kezdeni. Nem véletlen, hogy a világ valamennyi hadseregét az iskolapadból éppen csak kikerült fiatalokkal töltik fel.

Aki a biztos győzelem ígéretével visz hadba másokat, az vagy ostoba, vagy hazudik.

Csak a háborúban lesz az őrült ép elméjű.

Aki azt állítja, hogy kivételes érzéke van a háborúskodáshoz, az a legnagyobb bolond. Hiszen a sikeres harcászat nem más, mint az őrület gyakorlata.

Létezhet-e olyan homály, amit a háború lángjai szét nem oszlatnak?

Igazi vezér ódzkodik a csatától, de ha megtámadják, verhetetlen.

Gyűlölettel nem lehet győzni. Csatáját megnyerheti a gyűlölködő, de a háborúját elveszti.

Tudom, hogy van Isten, mert Ruandában kezet fogtam az ördöggel. Láttam, éreztem, megérintettem. Tudom, hogy az ördög létezik és ezért tudom, hogy van Isten.

A föld súlya készül elhagyni minket,
és városokon végig, frontokon,
hulltunk el a robbanó éjeken.

Minden háborúban eljön az a pillanat, amikor át kell lépni azt a bizonyos utolsó határvonalat is. Azt a határt, amely különválasztja egymástól mindazt, ami fontos, mindattól, amit a totális háború követel meg. Ha képtelen átlépni ezt a vonalat, a csatának vége, és ő elveszett.

Ezrével és ezrével vannak a halottak, sokan közülük soha nem fognak földben nyugodni, testükön keselyűk marakodnak és varjak vájják ki a szemüket. Az ima valamennyi halottért szól, azokért is, akik sok-sok ezer évvel ezelőtt haltak meg, elsősorban a mártírokért szól, az igaz férfiakért, akik mátkaként fogadták a halált, akiknek vére összefröcskölte a templomok falát, és emlékük örökkön-örökké frissen maradt. És az imádság felszáll a magasba, egészen a mennyek kapujáig, oda, ahol a halál angyala feljegyzi az igazak nevét, aztán aláhull, és felhőkben ereszkedik le a sírjukra. Az élet és halál Urának szeme könnyel telik meg, és egy könnycsepp a falnak támasztott gereblyére hull. És akkor csoda történik. A gereblyébe egy igaz ember lelke költözik. A holtak mezejét szántja végig, forgatja a leveleket, és szavakká változtatja őket. Az őszi szél felkapja és messzire hordja a leveleket, a szavak a halállal való megbékélés órájának csendes fájdalmáról mesélnek, a soha meg nem száradó vérrel összefröcskölt falakról. És ahogy visszaszállingóznak a földre, zizegésük énekké változik, a mennyek kapujáig felszálló felhőkben emelkedő imádság zokogó dallamává. Valahányszor a gereblye a levelekhez ér, azok szavakká változnak. És ezek a szavak akkor is élni fognak, ha a mártírok csontjai már szanaszét szórattak, amikor testük porrá s hamuvá lett már.

Nincs nagy győzelem nagy kockázat nélkül.

Ha a háború a feltalálás apja, akkor a játék az anyja.

Emlékeznünk kell a halottakra, azokra, akik az életüket adták másokért. Ez a vidék épp eleget szenvedett a hódítások és háborúk során. És ha nem emlékszünk az elődeinkre, akkor arra vagyunk kárhoztatva, hogy elkövessük ugyanazokat a tévedéseket, amiket ők. Akkor csak vakon tántorgunk az erdőben.

A történelem rálátást kínál a dolgokra. Megértést. Az utánunk jövő nemzedékek sokkal világosabban láthatják a mi korunkat. Persze, csak ha akarják. Visszatekintve érthetőbbé válnak még az olyan dolgok is, hogy mitől tartott két hétig, két hónapig, két évig vagy akár kétszáz évig egy háború. Az utódaink már világosabban fogják látni, hogy a döntéseink közül melyik volt a helyes, és melyik a helytelen. Amikor tombol a harc, akkor még a legjobb emberek sem mindig tudják, mi a jó és mi a rossz.