A civil társadalom nélküli emberi környezet (ezt az állapotot természeti állapotnak is hívhatjuk) nem más, mint puszta háború, amelyben mindenki mindenki ellen harcol.

Egyetlen terv sem éli túl a találkozást az ellenséggel.

Mindig eszembe jut az a párhuzamos univerzum, ahol a dolgok másképpen alakulnak, és kevesebb élet vész oda.

Menekültek számára a megbánás valódi életmóddá tud válni.

Háború idején a szerelem voltaképp nem is létezhet.

- Nekem azt mondták gyerekkoromban, hogy a háború aljas, de elkerülhetetlen dolog. Ha békét akarsz, fel kell készülnöd a háborúra. És hogy időnként meg kell küzdened az igazadért.
- Hogy mindenkit boldoggá tegyél.
- Nem. Hogy megvédd magad, azoktól, akik boldoggá akarnak tenni.

Hogy legyőzd az ellenséget, azonosulj vele.

A háború mindig tovább tart, mint az emberek hiszik.

Az emberek minden háború után azt mondják, soha többé, olyan rettenetes volt ez az egész, mindenáron el kell kerülni, hogy megismétlődjön, és aztán az emberek mégis harcba fognak egymás ellen, nem lesz ez másként soha, amíg ember él a földön, mindig veszekedni fognak, s ha beköszönt a béke, majd újra csak a veszekedést fogják keresni.

A katonának edzenie kell a szívét, hogy kegyetlen tudjon lenni.

A háborúban az a legveszélyesebb, hogy hozzászokik az ember. Hozzászokik a veszélyhez.

Csak két rossz dolog történhet a katonával: meglövik vagy trippert kap.

Minden dolognak és minden háborúnak vége lesz egyszer.

A történelem nagy kérdéseit nem határozatokkal, hanem vassal meg vérrel döntik el.

Amikor az emberek harcolnak, szinte mindig igazságtalanok.