Olyan, hogy bizonyos mértékű győzelem, nincs. Meg kell védeni, amit megszereztünk.

Apáink Napóleonban csak azt az embert látták, aki vállrojttal tüntette ki őket, anyáink Bonapartéban csak azt az embert látták, aki elvette tőlük fiaikat.

Könnyebb a győzelmekről beszélni, mint kivívni őket.

Nincs kínosabb, nincs elkedvetlenítőbb dolog, mint nap nap után követni, nap nap után számba venni, mennyi pusztult el belőlünk ismét.

Nem elég két erős kar ahhoz, hogy valaki erős harcos legyen. Erős elmére és erős szívre is szükség van.

Ha a csatára gondolt, bátorságot látott a veszéllyel, egykedvűséget a szenvedéssel, hősiességet a balsorssal szemben. De itt nem volt más, csak kínszenvedés, jajgatás, vak rettegés, megtört testek és a küldetésbe vetett hit teljes hiánya.

Amikor a katonák jólétéről és eredményességéről van szó, az étel rögtön nemzetbiztonsági üggyé lép elő.

Isten kezében vagyunk.
Ökölbe szorítja.

A gazdagok ostobaságok miatt harcolnak. Miért ne tennének így a szegények is?

Egy olyan helyzetben, amikor elfoglal valaki egy országot, másnap neki kell a közellátást biztosítani, nem úgy van, hogy bemegyünk, és mindenkit megölünk. Ma annak, hogy egy területet, és a lakosok vagyonát elvesszük, már egyszerűen nincs értelme.

Aki harcolni szeretne, az nyilván a legjobbhoz csatlakozik.

A harcosok főleg a saját feljebbvalójukhoz, és nem a szervezet vezetőjéhez lojálisak.

A külső támogatás is a korrupció melegágya.

Könnyű elfeledkezni a vállalkozás valódi céljáról, ha csak az erőszakot látjuk.

A technológia nem változtatja meg és nem teszi durvábbá a fegyveresek által elkövetett erőszakos cselekményeket. A propaganda célja ugyanaz marad: félelmet kelteni az ellenségben és lelkesíteni a potenciális híveket.