Ki tegnap voltam, sírba szállt Veled,
Ma más vagyok, megroppant keserű,
Céltalan asszony, könnyázott szemű.

Magad, belőlem haltad el,
de vagy, míg nekem vanni kell,
mert egylétünkben, anyagtalan
nincsed súlyát hordozom magam.

Eltölt a keserűség, és a veszteség szörnyűsége nap mint nap földhöz vág. A való élet pedig csak megy tovább. És idővel a veszteség normalizálódik, beépül a mindennapi életbe, és néhány év múltán azon kapod magad, hogy tulajdonképpen rendben vagy. Megváltoztál ugyan, de... de még mindig hallod az eltávozottak hangját, még mindig anekdotázol róluk, még mindig mindennap gondolsz rájuk.

Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból, aki elment. A pszichológia ma már tudja: akkor ér véget a gyász időszaka, az elengedés folyamata, amikor az ember azt veszi észre magán, hogy valamit pont úgy csinál, ahogy a számára fontos, általa elveszített személy annak idején, és ráeszmél arra, hogy egy darabkát belőle beépített az énjébe. Őt már nem kapja vissza, de valamit belőle mégis megőrizhet haláláig. Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és megsirattunk.

Szomorú világ a miénk, a gyász senkit sem kerül el; a legkeservesebb kínokat azonban a fiatalság éli meg, mivelhogy váratlanul jönnek erre reá.

Minden barát halála
vérzés
piros vad elszoríthatatlan
vért hullatva és vért köhögve
hajlok a lehulló rögökre.

Elfogadni tudni a másik halálát annyit jelent, hogy elfogadunk egy soha viszont nem látást, egy hang és gyengédség megszűntét, melyek hordozói voltak a kapcsolatnak, elfogadjuk az elképzelt közös tervekben a jövő hiányát. Az életmód megváltozása, a közös helyek és tárgyak érzelmi felszámolása, a realitás elfogadása őnélküle: ez jelenti a gyászmunkát.

Holttest mellett, gyászban az emberek általában nagyon fennkölten viselkednek.

A gyászban ellentmondásos hatalom munkál, megfellebbezhetetlen hatalom, amely éppannyira ösztökél a szükségszerű változtatásra, mint amennyire csábít a múlt iránti beteges hűségre.

A bánat egészen kis törés. A gyász pedig olyan formája a bánatnak, amely tulajdonképpen szerető kötés. Eltarthat a túlélő haláláig.

Várhatod-e, hogy egy holt visszatérjen? Nem várhatod. Ilyen jövő nincs, ilyen jövőre várva nem szeretheted a jelent! Ami nem jön, azt nem fogadhatod boldogan.

Magam vagyok, tökéletesen magam, és tudom, ezentúl magam is leszek ezek között a falak között, melyek figyelték életünk gyötrelmeit, félelmeit, kudarcait, eredményeit, felszabadult boldogságát, kitörő nevetését, azt a mitológiai szerelmet, amelyben voltunk egymás szolgái, királyai, zsoldosai, bajtársai, szülei, gyerekei és soha nem csillapuló vágyú szeretői - a halálon túl is folytatódó, az enyészet törvényeit lebíró, múlhatatlan pillanat színterét.

Várok rád de tudom nem jössz vissza soha.
Nehéz föld alatt ágyaztak neked.
Alszol mozdulatlan.
Hiába zümmög a szél.
Hiába fütyülnek a rigók
Hiába csalogat a napfény.

Egy párt alkottunk, egyetlen szerves összetartozó egységet, és ő annyira jó volt, hogy nekem már nem kellett annyira rendesnek lennem - mintha az ő jósága kettőnknek is elég lett volna. A halál mindezek ellenére kitűnő tanító - csak borzasztó szigorú.

Anyám volt, jogom van hozzá, hogy tudjam, mit gondolt élete utolsó óráiban; anyám volt, joga van hozzá, hogy a síron túl is segítsen, ha szükségem van rá.