Ez a hitünk ellentmondása: az öröm a bánatból fakad, és a halálból élet születik. A gyász pedig az út, amely egyikből a másikba vezet.
A halottak számára nagy kiváltság, ha eszébe jutnak az élőknek.
A gyász örökké tart. Nem hagy el soha. A részünkké válik, ott van minden lépésünkben, lélegzetünkben.
A fájdalmat nem lehet elfelejteni, sőt újra és újra felidéződik, mint egy betegség. Szívek szakadnak meg, és nincs rá gyógyír; az ember csak azon tűnődik, hogy mi történt azzal az élettel, amelyet együtt kellett volna leélniük.
Annak a generációnak, amelynek tagjai elvesztettek valakit, az élet örökre két részre bomlott: arra, ami az előtt a bizonyos nap előtt történt, és arra, ami utána.
Ez a gyász: jelenléted és hiányod.
Hogy holtodban halálom szenvedem.
Hogy szerelmemben mindkettőnk magányát.
Hogy azt remélem, mi reménytelen.
A Te halálod valóság - a sorsod
az én sorsomban bevégeztetett.
Nekem csak az maradt, hogy ott, hol nem vagy
s nem is leszel soha, keresselek.
Sírod szélén fekszem. Üres a párnád.
Álmomban még tapogatom helyed.
Mint homok a homorú forma vázát
ürességed betölti testemet.
Nem csak jövőmet vitte el halálod -
múltam zárja koporsófödeled -
a víz kimosta, nyomtalan kioldta
testem korallvázából nemlétedet.
Eltűntél e túltelített világban
mely kristályossá dermedt nélküled.
Felfoghatatlan zengés a teremtés
s benne a lét mind félelmetesebb.
A mama azt állítja, biztosan tudja, hogy a Nagyi halála után egyből a mennyországba került. Valójában persze nem tudja. Mama - magának vagy a gyermekeinek - hazudik, és a legtöbben hajlandóak vagyunk ezt tökéletesen normális dolognak tekinteni. Ahelyett, hogy megtanítanánk a gyermekeinknek, hogy gyászoljanak, de a halál tudata ellenére is legyenek boldogok, csak öncsalásra való képességüket fejlesztgetjük.
Amikor egy gyermek meghal, a szülő vele együtt elveszít egy darabot saját magából.
Az asszony dolga a gyász, a férfié az emlékezés.
Mindannyian kaptunk tőle valamit, egy álmot, egy emléket és egy kis bátorságot. Nélküle nem mernénk kergetni ennyire ködös álmokat.
Olyan a gyász álderűbe rejtve,
Mint az öröm, ha sírni volna kedve.