Ha szeretsz valakit, az sosem érhet véget. Továbblépünk, mert muszáj, de az elhunyt a szívünkben marad.
Ha olyasvalakire gondolunk, akit szerettünk és elvesztettünk, újra együtt lehetünk vele. A többi nem számít.
Szerettem? Nem tudom. Szereti az ember a lábát, a gondolatait? Csak éppen nincs értelme semminek a lába, vagy a gondolatai nélkül. Nélküle sincs teljes értelme semminek. Nem tudom, "szerettem-e". Az más volt. A vesémet, a hasnyálmirigyemet sem "szeretem". Csak éppen az is én vagyok, ahogy ő is én volt.
Hogy bízhatná rá a temetést erre az emberre, aki ilyen gondatlanul bánik a szavakkal? Hiszen "veszteségről" beszélni ilyenkor nevetséges: elveszíteni a cipőjét szokta az ember, meg a kulcscsomóját. Egy gyermek halála nem veszteség, hanem katasztrófa, pusztulás, pokol.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Rá kell ébrednünk, hogy a szeretet nem mindig menti meg azokat, akikért küzdünk.
Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Temetés. Kellenek a szertartások, ezek az utolsó összejövetelek, még hozzátartozik barátunk életéhez, hogy eltemetjük, ő már csak poraiban van jelen, már nem tud róla, már nem érdekli, hogy mi történik romlandó testével, hányan és hogyan búcsúzunk tőle, ki miben vonja le helyette élete összefoglaló tanulságát. Barátok, pályatársak, tanítványok búcsúbeszédei, alkalom találkozásokra. Olyanokkal is, akikkel már nem járunk össze, pedig lehetne, csak megváltoztak az életkörülmények, és olyanokkal is, akiket kerülünk hajdani félreértés vagy mai világnézeti különbség miatt. De ilyenkor, temetésen összetalálkozva, béke száll a lelkünkre. És zavart félmosolyokat küldünk egymás felé.
A gyász nem változtatja meg az embert, hanem megmutatja.
Sem hegedű, se cimbalom,
Beh szomorú lakodalom!
Mintha orruk vére folyna -
Dehogy lennék menyasszonya!
Minden halál jóvátehetetlen, de mégiscsak egyszer következik be. Megrázza az embert, de csak egyetlenegyszer! Aztán a legkevésbé sem észrevehető eltolódásokkal, apránként, apródonként a múltba tolódik. És fokozatosan megszabadulsz a bánatodtól.
Téged kereslek a világegyetem
eltakart zugaiban.
De magába zárt
a féltékeny kozmosz,
szemedet csillagnak akarja.
Üldöz a hangja! Azt hisszük, hogy őt halljuk. Menekülni szeretnénk, bármerre, bárhová, kiszökni ennek a háznak kísértetei közül. De maradni kell, mert mások is vannak, akik maradnak, s ők is szenvednek.
Komor az élet az olyan házban, mely üresnek látszik, mert örökre eltűnt belőle valaki, akit annyira megszoktunk, és ha kezünkbe akad a halott valamilyen kedves holmija, mindig friss fájdalommal telnek meg napjaink. Egy-egy emlék érinti minduntalan szívünket s megsebzi.
Ülni az ablak előtt és várni valakit...
Alkonyodik.
Tudom: a volt volna már sohasem lehet.
Ma sem jön, holnap sem.
Már sohasem jöhet.