Viszlát: százféleképpen mondhatod,
Könnyeid százféleképpen onthatod,
Kalapod fejedbe éppúgy nyomhatod, mielőtt kilépsz.
Mondom: viszlát, viszlát,
Kiáltom hangosan át,
Mert mire hangom újra meglelem,
Talán már nem tudom, hogy hogyan tehetem.

S majd elmegyek hozzád Mama, vak szemeid megcsókolom. A szem-léket, az eltemettem-testrész
üres fészkét, a szemlencse üres üstjét, az üvegtest-sírgödröt, a szivárványhártya-temetőt. Halálod elviszem.
Most magam vagyok. Most temetés után. Most első halálod után. Az első temetés után. Halál-csöndágon leng szivem.

Csak... hagyd őt elmenni! Lásd őt újra olyannak, amilyennek szeretted. Emlékezz a nevetésére, a hangjára és azokra a napokra, amikor boldog volt. Képzeld el, amint a napsugarak körülölelik a testét, és begyógyítják minden sebét... Örülj az örömének, hogy hazamehet, és engedd el a kezét...

Annyira mély, nehéz folyamat a gyász, hogy olyan fogaskerekeket kattint be, amelyek már egészen be vannak rozsdásodva. Alapjaiban tisztítja és erősíti meg az embert - de teret kell engedni neki, hogy átmenjen rajtad, mint egy gyorsvonat. A gyötrődés, a fájdalom aztán sok minden rosszat is kimos, segít szembenézni dolgokkal.

Az egyetlen tisztesség, amire ezen a földön senki emberfia nem lehet méltatlan, az hogy elsirassák, amikor már meghalt.

Senki se bánja,
Siratja, áldja
Sokáig lényed
Üres helyét.

A távozó iránti tisztelet és szeretet nem a pompában, hanem a gyász mélységében nyilatkozik meg.

És néha van, hogy látni vélem
Az én rózsám nyári szélben,
Koporsója tárva-nyitva,
Benne fekszünk ketten sírva...

Tegyük fel, hogy valakit eltiltanak a sótól. Nem fogja egyik ételt inkább sótlannak találni, mint a másikat; az étkezés maga válik számára más élménnyé minden álló nap, a nap minden szakaszában. Így van ez a gyásszal is. Maga a lét változik meg, mindenestül. Az ő hiánya, mint a kék égbolt, mindent beborít.

A haláleset miatt érzett bánat olyan, mint egy bombázó-repülőgép: mindig akkor ejt ki egy lövedéket, amikor ismételten a célpont fölé ér. A testi fájdalom ellenben olyan, mint az első világháborús árkok fölötti állandó zárótűz: órákon át szünet nélkül izzik a levegő, egyetlen pillanatnyi enyhület nélkül. A gondolat a fájdalommal ellentétben soha nem folytonos.

Inkább férfiaknál, mint nőknél, de mindig házaspárnál: a férj vagy feleség meghal, és a túlélő mintha hozzá lenne kötve, akár a hegymászó, akinek társa szakadékba zuhant. Ha a túlélő nem vágja el a kötelet, a halott lerántja a sírba.

Túl sok jó ember maga is meghal kissé, amikor elveszít valakit.

Regényekben persze az a szokás, hogy a szereplők szíve megszakad, és ők szépen meghalnak, azzal vége; és ez nagyon kényelmes megoldás - az irodalomban. De a való életben nem szoktunk meghalni, amikor meghal minden, ami széppé varázsolta az életünket. Marad még számtalan sürgős és fontos teendő, például enni, inni, öltözködni, sétálni, látogatóba menni, vásárolni, eladni, fecsegni, olvasni, mindaz, amit együttvéve közönségesen életnek hívnak.

Nagyon könnyű sírni, ha egyszer rájövünk az igazságra: mindenki, aki számít, előbb-utóbb elhagy vagy meghal. Bizonyos idő után minden ember túlélési esélye eléri a nullát.

Mert látod, nem vigyáztál,
álmodban elaludtál,
halálodban maradtál,
minket magunkra hagytál.