Íme, lássátok, emberek:
valaki mindent elszeret,
amit a szívem megszeret.
Valaki mindent elszólít,
amit a szavam megszólít.
Igényt mindenre tarthatok,
berzenghetek, lázonghatok,
de semmit meg nem tarthatok!

Mióta már, hogy létezem...?
S meddig még...?!
Mindegy!... Élvezem!
Kezem, kezem, kezem, kezem
minden szép percre ráteszem.

Minden barát halála
vérzés
piros vad elszoríthatatlan
vért hullatva és vért köhögve
hajlok a lehulló rögökre.

A keletiek szerint a szívünk mélyén rejlő tér semmivel sem kisebb, mint a külső, napokkal, bolygókkal, galaxisfürtökkel teleszórt végtelenség. Sőt, ezek a terek valamiképp megfelelői, tükörképei, ikertestvérei egymásnak. Ilyenkor lehetetlen nem érezni, hogy bár véges anyagi teste van, lelke révén mennyire végtelenre van hangolva az ember.

Van az öregedésben valami nagy önellentmondás is, hallásom romlik, zöld hályog a szememen, és mégis, mintha kiélesednének az érzékek, annyira igyekeznek minden szépséget befogadni, mohón fölinni, magukba szívni.

A költészet a lélek ünnepe. A szabadság végtelenje. Csoda és titok.