Suhog a vágy, selyem az árnyék,
szívem a szó, szemem a szándék,
esténként esőként szitálnék,
nem is keresve rátalálnék:
kitárná ablakát, s ajándék
lenne Őhozzá hullanom.

Balga költőm, ne nézz az égre,
nem billen félre fenn a Hold neked,
a csillagoknak dőre fénye
nem érted integet.

S ha fájva, de megleled majd önmagad:
ne hagyd többé magára!

Arcomra hajtsd tíz selymes
ujjbegyed: álmodba majd
veled megyek...

Paplan. Puha. Gondos. Takar.
Párna. Hajszál. Csikland. Zavar.
Néha moccan a láb, a kar.
Álom. Azt lát, amit akar.

Egyszer volt, hol nem volt, kezdődnek a mesék valahogy így, mondjuk egy messzi, messzi tájon, valahol ott, ahová vágyni még érdemes. Ezért is végződhetnek úgy, megannyiszor, hogy ha nem hiszitek, hát járjatok utána. Mindegyikünk egy-egy vándor, te is, te is, kutatjuk a magunk meséjének igazát. Boldogan élnénk, meg nem halnánk.

Gonoszság és jóság különös testvérek, gyakorta felcserélik egymás gúnyáját, hogy megtréfálják az amúgy is elvakultakat.

Talpukkal verték az ütemet a boldogok, és felélénkültek a lankadók is: megrázták fejüket, boglyas hajukba túrtak, esetleg végigsimítottak tar koponyájukon, mintha mély és tétlen álomból ébredtek volna, mintha csak most kocogtatta volna meg vállukat a mindenség, hogy nicsak, itt vagyok, ne nézz félre, igen, koszos a köldököd, de muszáj azt bámulnod folyton?!... Na ugye!

Majd, ha már ott álltok egymással szemben, akkor talán magadtól is ráébredsz, hogy egy érintés néha többet ér bármi szónál. Egy gyöngéd érintés. Ha túl sokat beszélsz (akármiről is), miközben semmi másra nem vágyakozol úgy, mint egy érintésre, az megint csak olyan, mintha elszaladnál. Olyan, mintha menekülnél mindkettőtök elől.

Hidd el, kár a birtoklási vágyat, vagy a magányból való menekülést azonosítani a hetedhét próbás szerelemmel, mert külön érzések azok attól: érzőjükön kívül semmi közös bennük.

A szerelem olyan elhivatottság, amely hosszú ismerkedés során csírázik ki és erősödik meg. Érzés; de olyan, mint mi: él. Megszületik, játékok és kalandok közt cseperedik fel, komollyá válik, végül megöregszik, és ha a sorsa arra érdemes, elérkezik az öregségét megillető béke és nyugalom. A te érzésed épp csak most fogant. De eztán, élete minden pillanatában más és más, jó és rossz érzések, gondolatok szegődnek majd társául, hidd el!

- Most még kiábrándult és üres vagy, mert megundorodtál magadtól is, minden mástól is. Megtapasztaltad milyen mély, erős, szívós, ösztönös és tudattalan gonoszság lakozik a lelked mélyén, és milyen könnyen feltörhet onnan! De most, hogy ezt már tudod, csak pár lépés választ el attól, hogy felébreszd magadban a jót is! Ha azt még nem is sejted, hogy mit kellene tenned, de azt már igen, hogy mit nem! Korábban talán ösztönösen voltál jó, most majd tudatosan válhatsz azzá. Muszáj lesz. Különben tényleg csak egyetlen megváltás létezhet számodra.
- De mi haszna van a jóságnak, ha az kényszerűségből fakad?
- Épp ez a szép benne! Ha egyszer valóban jóvá válsz, már nem fogod kényszerűnek érezni, nem fogod úgy gondolni, hogy csak azért vagy jó, mert ez kötelező, mert csak így kerülheted el a keserű sorsot. Hiszen jónak lenni nem börtön, nem iga és nem mártíromság: jónak lenni jó! S a jóságnak csak egyetlen fizetsége van, amit azonban keményen behajt: mások boldogsága.

Várhatod-e, hogy egy holt visszatérjen? Nem várhatod. Ilyen jövő nincs, ilyen jövőre várva nem szeretheted a jelent! Ami nem jön, azt nem fogadhatod boldogan.

Baj, ha közelebbről akarom ismerni világodat, ha kíváncsi vagyok rá? Kíváncsi vagyok minden vágyadra, minden gondolatodra, mosolyognivalóidra, érintésedre és... Rád!

A világ kereke körbe forog a szeretet és az énlátás tisztasága felé, hogyne... Csakhogy azokat soha el nem éri: körbe forog, és az ember képtelen elfedni makacs tengelyét, önmagát. Tudod, mások világát mindig a magunkén keresztül szűrjük, értjük és... és... akarjuk!