Mindenki szenved, amíg az élet kaotikus sodrában úszik.

A honvágyról többet írtak a költők, mint a lélekbúvárok. A honvágy betegei nem is igen járnak a lélekbúvárokhoz, nem hiszik, hogy meggyógyulnak, ha ízekre szedetik tudatukat s a tudat alatti alagsort. Pontosan tudják, mi fáj és miért, s azt is, hogy a baj okának ismerete csak annyira segít, mint a pestises betegen, ha megmutatják neki a bacilus képét.

Meghalt mibennünk valami,
Most halt meg a Remény.

Úgyis lelkem puszta táj,
hol jó lélek egy se jár,
élve trónol a halál...

Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály.
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?

Ha csak tompítjuk a fájdalmat, az még kínzóbb lesz, mikor visszatér.

Csak aludni akarok. Hátha akkor eltűnnek az emlékek... De tudom, hogy nem fognak. Csak egy agysebész tudná kivágni belőlem őket.

Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből.

Mindenütt boldogságot látok, s ebből csak én vagyok visszavonhatatlanul kirekesztve.

A születés véres és fájdalmas.
Az élet hosszú és vigasztalan.
A halál lassú és megalázó.

Nyüszítve, fogvacogva.
Kiszolgáltatva, megalázva.
Tehetetlenül, ragaszkodva.
Megrémülve és becsapva.

Megszülettem és halálra
ítéltél.
Nem hibáztatlak.

Köszönöm, Uram, hogy
nem ismerjük szándékaid.
Mindannyiunkat vakká tettél.
Remény nélkül, élve eltemettél
gigantikus csapdádba.

A szeretet problematikája az emberiség nagy szenvedéseihez tartozik, és senkinek sem kell szégyenkeznie amiatt, hogy ő is megfizeti a maga részét.

Az élet sokkal jobban fáj, mint a halál.