Holt remények... Fáj az Élet... Éjbe vész a fénysugár...
Kár ma élni, kár ma már!

Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen
S nem virrad meg - sohasem!

Síri csöndbe semmisülve, kábulattal elgyötörve,
Álmot éltem, tébolyálmot, mint halandó senki más...

"Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár -
Van... van balzsam Gíleádban?... Mondd meg - lelkem esdve vár..."
S szólt a Holló: "Soha már!"

Nyilvánvaló, hogy vagy szeret az ember, vagy szeretik: ezt a váltóáramot a természet kérlelhetetlen következetességgel szervezte meg. Az összhang legtökéletesebb és legszerencsésebb formája, mikor az egyik különösebb lázadozás nélkül tűri, hogy a másik szeresse. A természet végül is kegyes: igaz, soha nem adja meg, hogy az szeressen, akitől ezt reméljük, de módot ad arra, hogy korlátlanul szeressük azt is, aki bennünket nem szeret.

Rettent a perc, a létező
S teher minden következő.

Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben.

Nem lesz itt erre soha olvadás.

Ha tudtam volna régen, amit
ma már tudok,
ha tudtam volna, hogy az élet
milyen mocsok,

A rágalmazást és a gúnyolódást azzal kell lefegyvereznünk, hogy semmibe vesszük őket. Azokhoz a szikrákhoz hasonlatosak, amelyek nagy tűzből pattannak ki, de tüstént elalszanak, ha nem fújunk rájuk.

Azok, akik nem szenvedtek, semmit sem tudnak; nem ismerik a jótetteket, sem a bajokat; nem ismerik az embereket, és nem ismerik önmagukat sem.

Míg iszod a kávéd s én a teám,
csak ülünk egymás mellett némán.
Szeretném tudni, most mi lesz,
nem szólsz hozzám, mégis hazudsz nekem.

Amikor az értelem veszni látja a legutolsó esélyt, amikor az arc visszatükrözi e felismerést, amikor a lélekben lejátszódik az a jelenet, ami végzetesebb annál, ami hajdan a Paradicsomban megesett - ennél fájdalmasabb és tragikusabb nincs.

Akárhogy is fáj, vigasz, hogy te fájsz.

Egy sebet be lehet kötözni, egy törött csontot sínbe lehet rakni, de ha nem törődnek az emberrel, azt nem lehet utólag helyre hozni.