A rajtunk esett sérelmek érzését kezdetben elfojtani és évek múltán megőrizni egyaránt nehéz.
Fölpattant, nagy, halott szemeink
Kérdve világítják az éjünk:
Miért nem voltunk jók egymáshoz,
Amikor éltünk?
Eddig mindig azt mondtam, hogy nem érdekel, ha nem törődsz velem, hogy az a sok fájdalom, amit okoztál, már kioltott bennem minden érzést irántad. De tegnap óta tudom, hogy ez nem így van. Őrülten szeretlek, és tudom, hogy szeretsz, és azt is tudom, hogy nem tudod kimutatni, csak ha melletted vagyok. De messze élünk egymástól, ez így nem mehet tovább. Én hiába akarlak szeretni téged, ha te nem hagyod. Fáj, hogy így kell vége lennie. Mindenáron be akartam bizonyítani, hogy a mi szerelmünk más, és hogy te is más vagy, mint a többi férfi. De te nem hagyod. Nem tudok mit tenni, nem tudok várni, nem akarok szenvedni, és legfőképp nem akarok felejteni.
Miért is viseljük ilyen megadással ezt a végtelen szadizmust, ami sorsnak becézi magát?
A világ minden kincséért sem cserélném el azt a gyönyört, amit a kínjaim okoznak.
Idelent madarak vacognak,
deres csönd dermedt ágra ül,
mesék csodái összerogynak...
és szívünk egyre nehezül.
Butaság, kapzsiság, tévelygés, ferde vétek
oltja testünkbe és lelkünkbe mérgeit;
s mint koldús éteti öntestén férgeit,
mi éppen úgy vagyunk sok drága búnknak étek.
Ha arra gondolok, mi mindent tett azért, mert szeretett - hogy még szeretetből is milyen megpróbáltatásoknak tudják kitenni egymást az emberek. Az a világ minden bajával fölér. Még csak gyűlölet sem kell ahhoz, hogy az embernek pokol legyen az élete.
Nem féli a halált, ki élni nem szeret.
Szólongatom olykor magam: be szépek
A föld csudái, látod, bús nomád?
Miért hát mindig bánat a komád,
És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?
Fázom s lomhán megülök a kályha mellé bújtan,
Hát ma se sikerültél: szent életöröm?
Sírnék, s ökölbe görbül tehetetlen az ujjam,
S tenyerem húsát vájja a kinlódó köröm.
A boldog emberek nem sokat tudnak az életről. A fájdalom az emberek nagy nevelője.
A testi sértésekről készíthető látlelet. Így az is megállapítható, hogy hány napon belül gyógyulnak. De ki mondja meg egy szóról, egy hangsúlyról, egy vállvonogatásról vagy egy röhögésről, hogy meddig lehet utána életben maradni, s miféle belső vérzésekbe hal bele ilyenkor az ember?
Az emberszív is úgy bolyong,
Oly egyes-egyedül,
Úgy tépi künn az orkán,
Mint az önvád itt belül.
A kiábrándultságra és a cinizmusra az élet viharai szoktatják rá az embert.