A testi fájdalom csak a lelki fájdalom büntetése és tükörképe.

Annyira fáj, hogy nem törődsz velem, amennyire én szeretném, annyira fáj, hogy szeretlek, és ezt nem érzem már kölcsönösnek. Tudom, hogy csak akkor látlak újra, ha én elmegyek hozzád, és téged ez cseppet sem zavar, mint ahogy azt sem veszed észre, mennyi fájdalmat okozol közönyöddel nekem. De nem tudok túllépni rajtad, míg meg nem kaplak a tested és lelked teljes egészében, hogy te is azt érezd, amit én, hogy neked is fájjon minden egyes pillanat, amit nem velem töltesz, hogy fájjon minden egyes szívverésed, amikor rám gondolsz, hogy érezd, milyen, amikor szeretünk valakit. Nem vagy kőből, csupán kell valaki, aki megszelídít. Én vállalom ezt a szerepet, és ha sikeres leszek, akkor vagy örökké együtt élünk, vagy eldoblak, mert ezt is megérdemelnéd. De most még az a szerepem, hogy megszerezzelek, úgy, ahogy te tetted velem.

Nem attól kapunk általában gyomorfekélyt, amit megeszünk, hanem attól, ami bennünket emészt föl.

A reménység elhagyott,

Csak te vagy hű, csak te vagy társ,

Szűnhetetlen gyötrelem,

Tél a szívnek, tél az észnek,

Kétségbeejtő szerelem,

Csak te nem hagysz, s mint sötét por,

Mint felhő a vész elől,

Hasztalan fut szűm előled.

Mi a boldogság?... oly szomjas szivem, hogy
Fölinna egy záport, s talán
Egy harmatcsepp sem hull reá soha!

Szenvedéseim körfolyosóján:
révült önmagamba botlok.
Egymásnak esünk! Vívódunk:
csorbult tőreink csüggedten csendülnek.

Hiányűr ölel,
vakká válok...
Semmisúlyt feszít
körém egy Látnok.
Könnycsepp-tengerben fürdőző bánat
boldogságfaló cápákat láttat!
Nem látom tőlem
bennem az énem.

Megfutamodtam. A fiú, akivel együtt voltál, inkább hozzád való, mint én. Remélem, megkínoz kissé, ha ő nem, akkor más. Bevallom, ez a gondolat némi örömöt okoz nekem a lesújtó állapotban, amelybe kerültem. Mikor megláttalak benneteket, első gondolatom az volt, hogy odarohanok az asztalhoz, és a helyszínen megfojtlak benneteket. Aztán csak a fiút akartam kivégezni, hogy te hordhasd az ennivalót a börtönbe nekem, bevallván ezzel igazi érzelmeidet. Mielőtt azonban végigszőttem volna ezt a hülye filmgiccset, émelygés fogott el, és rájöttem, kiütött rajtam a klimax dögvésze: beléd szerettem. A számítás és az önzés, a megszokás gőgje arra ösztönzött, hogy meneküljek, hátha azzal, ha elmegyek, megmentek valamit.

Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.

Elakadt sorok. Társtalan rimek.

Megsimogatom őket halkan: írjak?

És kicsit fájón sóhajtom: minek?

A fájdalom nem más, mint az értelmünket elzáró burok feltörése. Éppúgy, ahogy fel kell törni a gyümölcs csonthéját, ha hozzá akarunk jutni a maghoz. Meg kell hát ismerned a fájdalmat.

Múltad megkísért.

Ellenség, jóbarát,
Végeztem veletek;
Senkit nem gyűlölök,
Senkit nem szeretek.

Magányból és könnyből, láncot fon a Bú...
Hű szolgája, a Mélységnyi Bánat, lassan
nekem ront, s letarol.
Könnyű a dolga. Hagyom magam.
Súlyos a béklyóm... ami sárba ragaszt.
Fekete köd borul körém: Rád emlékszem.
S mint álmos méz-pók tapadós csápjai,
Kinyúlnak felém kín-szavaid...
Iszapos csillaggá csordulva üzenik:
Hogy... nem szeretsz... Kedvesem.

Az élet teljes és egész volta egyensúlyt követel a boldogság és a szenvedés között. Mivel a szenvedés felettébb kényelmetlen, ezért az ember természetesen húzódozik attól, hogy tudomásul vegye, mennyi szorongásra és gondra teremtetett az ember. Ezért folyvást csitítgatjuk magunkat a javulás ígéretével vagy a minden bizonnyal beköszöntő boldogság reményével, nem gondolva arra, hogy a boldogság is meg van mérgezve, ha még nem ittuk ki a szenvedés poharát.

Hogyha befogod a szemem, jobb, ha befogom a szám,
mert a vakvilágba nem beszélek, ne haragudj rám.
Hogyha kinyitom a szemem, akkor kinyílik a szám,
amit látok, arról szólhatok csak, ne haragudj rám.