Sokszor elhangzik a kérdés: kinek jobb, annak-e, aki valaha látott, vagy annak, aki nem? Az én válaszom: annak, aki minél jobban le tudja győzni a látás hiányát!

Ami születésünktől megadatik - mint például a látás - azt addig, amíg használhatóan kitart, nem az értékén kezeljük. Csak a hiány döbbent rá, micsoda kincset is kell nélkülöznünk. A gyerekek még el-eljátszanak a "milyen is lehet nem látni" gondolatával - egy szembekötősdi tartamára tán ki is próbálják - de a felnőtt már aligha gondolja végig, és pláne nem teszi meg.

Az orvos örök álma, hogy mindig csak egészséges és jó illatú testeket vizsgálhasson.

Az én elméletem az, hogy nincsen egészséges ember. Csak betegek vannak, akik nem tudnak a betegségükről, vagy ostoba makacsságból nem hajlandók elismerni, hogy betegek.

Akik képesek belső békéjüket a modern nagyváros tumultusában is megőrizni, azok immunisak az ideges eredetű betegségekkel szemben.

Az orvostudomány nemcsak arra való, hogy késleltesse az amúgy is elkerülhetetlen véget. Sokkal több annál, az életet akarja jobbá tenni. Ha egy egészséges ember meghal, nem számít... sokat. Ha egy félkegyelmű hal meg, az egyenesen jó; de ha felfedezzük, mit kell tenni a megfelelő miriggyel, hogy a félkegyelműből normális emberi halandót faragjunk, úgy, hogy helyreállítjuk a pajzsmirigyműködését, ez, véleményem szerint, már számít valamit.

Egy hasznos megoldást gyakran azért tart sokáig átültetni a gyakorlatba, mert a változástól való félelem nagyobb, mint a fennálló szituáció kellemetlensége. Más szóval: az emberek inkább megvárják, hogy szívrohamot kapjanak vagy cukorbetegek legyenek, mint hogy időben diétázni kezdjenek.

Ha egyszer valamit egy operációval meg lehet gyógyítani, akkor nincs értelme hónapokig keserű gyógyszeren élni.

Soha nem a magunkért való küzdelem a cél, hanem mások szolgálata. Ha nem akarunk megbetegedni, nagyon kell egymást szeretnünk. A betegségek megelőzésére és gyógyítására egyaránt a szeretet az egyetlen gyógyszer.

Egy gyötrelmes, hosszú betegségünk annyi emléket se hagy maga után, mint egy fogfájás. Lelkünk felejteni igyekszik. Évek múlva még azt a városrészt is elkerüljük, ahol a kórház van, melyhez szenvedésünk rögződik.

Ha az ember folyton csak azon agyal, miképpen védhetné ki a rá leselkedő veszedelmet, mit egyen, igyon, kenjen ellenük, előbb-utóbb holtbiztosan magára idézi a nyavalyát.

Egy szervezet addig marad egészséges, amíg tudata ellátja és hordozza valamennyi testrészét és szervét. Ahol visszavonul, mert nem akar többé szembenézni az adott szerv által képviselt témával, betegség alakul ki. Ezért is lehetséges a betegségek tüneteiből a háttérbe szorított tudati témára és az ehhez tartozó életfeladatra következtetni. Ha valaki kiszorít bizonyos témákat, kérdéseket az életéből, egyre több beteg rész keletkezik benne és egyre nehezebb lesz az élete. Ha a tudat egészen kivonul egy adott területről, mert az érintett teljes mértékben felad egy problémát, a szerv felmondja a szolgálatot és ki kell cserélni - vagy szó szerint, vagy csak a funkciójában. Ha a lélek egészen kivonul a testből, halálról beszélünk, ami gyakran már az érintett életében, fokozatosan bekövetkezik.

Tudományos szempontból az ima megőrzi az egészséget és egészségessé tesz, vallásos szempontból pedig segít az imádkozónak és azoknak, akikért az ima szól.

Bármi ellen harcoljunk is, a harc sosem tépi ki a probléma gyökerét. Erőszakkal semmit sem lehet kitörölni a világból. Ha allopátiás, azaz tüneteket kezelő módszerekkel próbáljuk megszüntetni a panaszokat és a betegségeket, arra az oldalra toljuk őket, ahol csak még veszélyesebbé válnak.

Nem mindenkinek adatik meg az istenhit, de minden ember hihet magában - ez gyógyulásunk legfőbb titka.