Ha hisz bennem (az orvosában), hisz a gyógyulásában, akkor ez a hit az, ami majd meggyógyítja.

A lelket kell meggyógyítani ahhoz, hogy a sejtek egészségesek legyenek.

Az egészség nem más, mint ajtókat, ablakokat nyitni a világra.

Az orvosi kezelés csaknem olyan szolgai módon divatfüggő, mint a női öltözködés.

Folyvást rohanunk, soha meg nem állunk. Még arra sincs időnk néhanap, hogy a tenyerünkbe rejtsük arcunk, összeszedjük magunkat egy-egy percre és szembenézzünk a kérdéssel: mi végre tesszük? Napjaink vágtató tempója, felfokozott életritmusa feszült nyugtalansággal tölt el bennünket. De nem a fizikai fáradtság az igazi baj, hanem a lelki rendezetlenség. Már-már a belső megsemmisülés érzése. S ennek hiába ismerjük a diagnózisát, a gyógymódot nem tudjuk receptre felíratni. Az orvoslással mi szolgálhatunk egymásnak. Az ember az ember patikája.

A betegség egyik hátránya, hogy kénytelenek vagyunk többet foglalkozni magunkkal, mint azokkal, akiket szeretünk.

A depresszió nem más, mint a "szív szemének" vaksága - vagyis a szeretet hiánya.

De ott a kutya elásva, hogy hiába látott az ember egy tucat vagy két tucat másik embert májzsugorban döglődni, a legracionálisabb pillanatában sem hiszi el saját magáról, hogy ő ugyanúgy végezheti.

Igazán jó orvos csak az lehet, aki a dolgok mélyére hatol.

Az egészség nagy kincs, az egyetlen, amely arra érdemes, hogy ne csak időt, verejtéket, fáradtságot, vagyont vesztegessünk rá, de még életünket is kockára tegyük a nyomában, hiszen nélküle az élet csak szánalmas botrány. Nélküle kéj, bölcsesség, tudomány, erény elfakul és elernyed...

Önhipnózis, anélkül, hogy tudna róla. Egy talizmán, feszület a tenyerében: ám legyen meg Krisztus akarata. Feleannyi idő alatt felgyógyul, mint egy ugyanilyen eset, amelyiknek nincs hite.

Valójában már régen meggyőződtem róla, hogy bár minden hivatás szükséges és tisztes, csak azok, akik nem kényszerülnek semelyik pálya követésére sem, rendszeres életmódot folytatnak vidéken, maguk döntik el mindennek az idejét, kedvük szerint élnek a maguk birtokán, és nem gyötrik magukat azzal, hogy magasabbra törjenek, amint mondom, csakis az ő osztályrészük megtartani az egészséges s jó külső áldását, ameddig csak lehetséges: aki nem tartozik közéjük, az bizony sokat veszít az előnyös megjelenéséből, amint már nem egészen fiatal.

Árendás doktor tréfásan mondta ugyan, de komolyan gondolta, hogy a betegek jelentős hányada hipochonder. Az ilyeneknek nincs társaságuk, nincs barátjuk, nem tudják kibeszélni magukat, így önmagukkal foglalkoznak, és mindenük fájni kezd.

Meggyógyítani csak azt az embert lehet, aki maga is meg akar gyógyulni.

A végtelenség érzéséből könnyű az embernek gazdálkodnia, de a betegség riasztása után, a megsejtett végességből már bajosabb. Illene beosztani az időt, megválogatni az elolvasandó könyveket, finoman elhárítani a meghívásokat, melyeken többnyire csak fennkölt szócséplés folyik. Ezenkívül rákapatni magunkat a mozgásra, fölfedezni újra a természetet, egyszóval: hadat üzenni a civilizációnak.