Sok szempontból a kórházak a világ legveszélyesebb helyei. A higiénia és a sterilitás szerepében tetszelgő gyűjtőhelyei a fertőzésnek.
Amíg él a beteg, addig mindig van remény.
Mindenki beteg, aki él, csak a halottak nem betegek.
A bőr a lélek tükre, a képernyő, amelyen láthatóvá válnak a bensőnk, a tudattalanunk történetei. Jó bűnügyi technikusok módjára megszállottan közvetett bizonyítékok után kutatunk a bőrön. A nyomok néha mélyen bevezetnek minket a test belsejébe. Hirtelen felfedezzük, hogy a bőr elmeséli, ha a lélek hiányt szenved valamiben, beszámol stresszről, a lelki egyensúly hiányáról, vagy a szerveinkről és táplálkozási szokásainkról.
Az orvos már a szavával is gyógyít. És a jó szó ingyen van.
Azokból, akik nagyon sokáig betegek, gyakran válik követelőző, utálatos szörnyeteg. A türelmes, szentként viselkedő beteg legendája romantikus képzelgés, semmi egyéb. Mire az ágyhoz kötött beteg fenekén megjelenik az első felfekvés, addigra gonosz is lesz, belemar mindenkibe, és átragasztja másokra a maga nyomorúságát. Ő maga persze nem tehet erről, de ez nem változtat az érintettek helyzetén.
A dohányzás megöl, és ha meghaltál, életed elég fontos részét veszítetted el.
Egyetlen baktérium az agyvízben, és meg vannak számlálva a napjaid. A sejtek erőlködnek, megfeszítve küzdenek azért, hogy megőrizzék a bőr ellenálló képességét, hogy a legparányibb betolakodó mikroorganizmus se kerülhessen a szervezetbe. De elég csak néhány pillanatra halottnak lennünk, és a sejtek, amelyek addig szorosan egymásba kapaszkodtak, feladják, rések támadnak az addig tökéletesen záró szervezet falán. Vége a harcnak, többé semmi sem óvhat és őrizhet meg bennünket a betolakodóktól. Mikrobák seregei állnak bevonulásra készen.
A testünk még akkor is harcban áll, amikor álmodunk, minden oldalról ostromolják: az idő, az elkopás, a kívülről és belülről támadó betegségek, vírusok és baktériumok, amelyek végül fölébe kerekednek. Végül mindig.
Attól, hogy valakit felvesznek az orvosi egyetemre, még nem válik belőle empatikus, a beteg problémáját átérző ember.
Egészségügyünkben egyszerre van jelen a szükségkórházak nyomora és a világszínvonal, és nem tudhatjuk, melyik jut, ha baj van.
A kádári, az állam emlőin csüngő néplélek számára nagyon fontos, hogy minden ingyen legyen, mert nekünk az a jó. Mindegy, milyen, csak kapjuk ingyen. Az így szoktatott alattvaló a magasabb minőségért sem gondolja úgy, hogy megéri fizetni, a központilag kapott ellátmánnyal úgy van, hogy az olyan, amilyen, legfeljebb hőbörög, de nem érzi magát igazi ügyfélnek, aki joggal vár el minőséget. Ebből a pozícióból nem nagy a mozgástér: ha a jobb, hatékonyabb állami ellátásért több adót, járulékot vagy ne adj’ isten vizitdíjat kellene fizetni, azt elutasítja a többség - persze azért is, mert nem hiszi már el, hogy a befizetett összeget tényleg rá költenék.
Az egészségügy nehezen átlátható, összetett rendszer, de ettől még nem kell, hogy agybénító áhítattal tekintsünk rá.
Fontos az orvosba vetett bizalom, de ami nem megy, azt nem kell erőltetni.
Az orvos nem ér rá, ezért ha megműteni nem is kell magunkat, a betegségünkről érdemes önerőből is tájékozódni.