Ha valaki azt mondta volna,
Már csak három év, és elmész,
Felálltam volna,
És bemostam volna neki,
Hisz ők tévednek,
Én tudom jobban,
Hisz azt mondtad:
Örökké fog tartani.
Ki tudta?
Menetel a sok szó át a tereken,
Szellemi béklyó, csókol hidegen,
Földön és égen mindent hamisító.
Az ágyakra járó álszent idegen
Fülbemászó, szép és kegyetlen
Űrt hagy a szívben, mert csak mulandó,
Elszáll a szó, száll a szó.
Adott egy feladat és te feladod, mert hát elakadtál,
Mintha már nem is akarnál élni, ember, meghibbantál?!
Elmarad a megváltás, csak azok lesznek boldogok,
Kiknek a keserűségét saját vállon hordozod!
Feloldozott nem lehetsz ettől, csupán foltozott.
Csak küzdj és bízz, ha a sors csatába visz,
Még akkor is, ha azt érzed, hogy mindig csak szívsz.
Soha ne gondold, hogy haszontalan köröket írsz,
Mert az is jobb, mint ha csak sírsz, úgyhogy menj, amíg bírsz.
Üvegfal, amit előtted építek,
Látsz engem, de áttörni nem mered,
Én keményebb leszek, mint a kő,
Nézhet rám az istennő,
Tiltott gyümölcs az életem,
Gyere, vegyél, gyere, egyél még belőlem!
A szerelmünk, drágám, mindent megér nekem,
hisz jó arány, ha millióból egy ilyen akad.
De tudom, a többi 9, 999 százezerből is lenne még nekem való
statisztikai szempontból lényeges adat.
Most élsz, most élsz, ébredj álmodból,
és hidd el, hogy hittel a célod nincs is távol,
Készíts lámpást csillagfényből, s légy bátor,
A mese rólad szól, ma is rólad szól!
Elengednélek, de félek, ez nem így megy,
nyomnám a féket, mégis a gázra lépek.
A túl hosszú hajnalok mögött megszöknek a napok,
elengednélek, de képtelen vagyok.