Azoknak áll hatalmában leginkább megbántani minket, akiket szeretünk.

Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál:
Az érdem itt koldusnak született.

Ha megpróbálnád körülírni a boldogságot: valami megfoghatatlan, ami folyton kicsúszik a kezeid közül.

Sokkal nehezebb élni olyan égbolt alatt, ahol űrhajók keringenek, mint olyan alatt volt, ahol istenek vagy angyalok tanyáztak.

Gyermek-szívvel elfelejtem,
Hogy csalóka, ámító az őszi fény
S hogy engem megcsalt eddig
Minden álom, minden tündöklő remény.

Gondolj mindig arra: mit tenne egy majom, ha ruhába öltöztetnéd, bevezetnéd a civilizáció kényelmeibe, megismertetnéd vele a társadalmi élet játékszabályait, tisztségekkel, hivatalokkal, jogokkal és kötelességekkel látnád el, és végül kezébe tennéd a sorsodat? Ne várj többet az emberektől sem!

Az a rögeszmém, hogy muszáj mindig valakivel járnom - és emiatt muszáj mindig fantasztikus nőnek lennem, okosnak, érzékinek, kivételesnek. Az erőfeszítés, hogy hódítsak, arra kényszerít, hogy mindig a legjobbat adjam magamból, és ez talán nem is rossz, de a végeredmény mégis mindig csalódás.

Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot
annyira, hogy már néha nem is fáj -, undorodom csak.

Gyarlóság, asszony a neved.

Ha egyszer rossz, akiben annyira megbíztál,
Tőr a szívben, máris meghaltál.
S ha az a könnycsepp végül lassan a földre gurul,
Az összes óceán vize túlcsordul.

Már csak hangulatok vannak, érzések, ízek, illatok és dallamok. Napszakok, évszakok és életszakaszok. Helyek, színek és emberek. Változások és állandóságok. Álmok és valóságok. Időtől átalakult emléktöredékek.

Azelőtt olyan biztos voltam benne, mi a helyes, mi a helytelen, mi a jó, mi a rossz. De a világ még mindig rohadt egy hely. Az emberek még mindig becsapják, elárulják, kirabolják és öldösik egymást…, egyénileg éppen úgy, mint országonként. Valamikor azt hittem, mindenre tudom a választ. Egyetlen világ van. Az olvasztótégely. Az egység álma, az én egységem és az emberi faj egysége. De most már nem vagyok benne biztos többé.

Az asszonyra nézett, aki csak gubbasztott, mint a meglőtt, haldokló madár - madár, melynek vergődő szívéből elszáll az élet, megtört tekintete a te arcodra mered, aki testébe küldted a golyót, s bágyadt, szelíd, elhomályosodó pillantása búcsút vesz mindattól, ami szép a földön, a naptól, a levegőtől és a párjától.

Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
Mért fáradnak el a rohanók?
Mért rág szú-módra szét a tenger
Karcsú, viharra teremtett hajót?

A lét tegyen rendet, ne a halál!