A csalódások leküzdésére a legalkalmasabb eszköz a munka.

Az életemet elhibáztam,
rossz szögletet mértem falán,
törölhetetlen drága vásznam
terhes szinekkel mázolám:
emlékből raktam össze rőzsét,
multból máglyát jövőm alá,
s tegnap tüzére holnap hősét,
magamat dobtam égni rá.

Vége lett mindennek, amit én a jövőtől reméltem. Vége lett annak is, amilyen én azelőtt voltam. Azt hittem, előbb-utóbb majd túlteszem magam rajta, és meg is próbáltam, de aztán egyáltalán senkit nem érdekelt, ki vagyok én valójában. Egyetlen férfi sem volt kíváncsi rám, én meg bebújtam a csigaházamba. Erre én ezen a hétvégén jöttem rá, és ezt a felismerést még mindig nem egészen emésztettem meg.

Azt hiszem, nem lett boldogabb attól, hogy megtanult olvasni. Úgy járt, mint az emberiség az édenkerti kígyó almájával.

Kevés embert szeretek igazán, még kevesebbről van jó véleményem. Minél jobban megismerem a világot, annál elégedetlenebb vagyok vele.

Azt tartják: nem a nyelv, de
A szem mond igazat.
Én hittem ezt, s hitemnek
Gyümölcse kárhozat.

Az emberek könnyen törnek, ahogy a szívek és az álmok is.

Mindent akartam, ami nem volt az enyém. Ám amikor megkaptam, már nem pontosan az volt, amire vágytam.

Minden élő szertefut,
csak a halotthoz van ut...

Az egyetlen módja, hogy elkerüld a szenvedést az lenne, ha elutasítanád a szerelmet.

Törpének érzem magam a titáni fák tövében. Aztán inkább gyermeknek, aki azt gondolja, hogy minden meseien hatalmas. Ám később, emlékei helyszínére visszatérve, csalódottan keresi a palotanagy házat, annak tágas szobáit, a végeláthatatlan kertet, és persze nem találja sehol, hiszen termete a felnőtt világhoz magasodott; s noha ettől még meglelhetné gyermekkora hangulatát- fájdalom-, képzelete is alkalmazkodott a felnőttléthez. Vagy szomorúan kuporog egy sötét zugba száműzötten, porosodó álmok és félrehajított játékszerek között, avagy- miként a csacsifogat- hámba fogva kocog a felnőtti vágyak sivár- tarka kordéja előtt.

Az élet siralomvölgy. A szerelem bűn. A gyönyör átok, a kéj a romlásnak és rothadásnak oka.

A tudomány nem vált meg bennünket. Az ember nem halad, legfeljebb a sír felé halad. Az élet céltalan.

Ha szeretünk valakit, elgyengülünk. Kiszolgáltatottak leszünk. Megalázhatóak. Gyakran vesztesek is. Egy szerelemben mindig az veszít többet, aki jobban szeret. A közönyös, akinek egy kapcsolat nem "vérre megy", erősebbnek tűnik... Azért is félünk szeretni, mert odaadóvá válunk, kiszolgáltatottá. Mondjuk ki: gyengévé... És, mivel a szerelem ritkán izzik mindkettőnkben egyenlő hőfokon, mindig annak a nehezebb, aki jobban szeret. Még akkor is, ha intenzívebb boldogságot él át, mint a másik. Mert utána ő lesz a boldogtalanabb.

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam.