A család, igen, a család. Az annyiszor, a különféle újdondászok által elparentált "intézmény". A legfontosabb, a "döntő" hely, ahol egy erkölcs, egy vallás, egy nép, egy nyelv, egy haza megmaradhat vagy elveszhet. Ahol a legelemibb szinten a legősibb mérleg működik, s ha jól, akkor hajigálhatják rá a hazugságokat kintről, akárhonnan, akkor is mindennek az igazi súlyát mutatja. Ahol mégis megvan a saját titkunk, amibe képtelen behatolni a másik.

Ha családodért, gyermekeidért nem tettél meg mindent, hogyan várod el, hogy ők is mindent megtegyenek majd érted?

Mi pedig szerettük a szeretetet. Minden megnyilvánulását szerettük. De legfőképpen azt a szeretetet szerettük, amely velünk lakott.

Ne feledjük, a nő helyzete egy pár vagy egy család életében mindig sajátos, egy nő egyetlen szavával megmérgezheti vagy megszépítheti sok ember életét. A konstruktív kritika és a gonosz bántás között óriási különbség van!

Amikor közelálló ver, még nem is olyan sértő; de ha idegen, ez aztán fájdalmas. Rokonkéz könnyű!

Mindenfajta bebörtönzés akadályozza a spirituális növekedést. Mit gondolsz, Buddha miért fordított hátat a világnak? Mahávira miért fordított hátat a világnak? Az igazat megvallva - ezt korábban senki nem mondta el - nem a világnak fordítottak hátat, hanem a családnak - hogyan is fordíthatnál hátat a világnak? Bárhol is vagy, a világ mindig ott van körülötted. Csak a családról mondhatsz le. A vallásos írások azonban - beleértve a keresztény írásokat is - folyamatosan hazugságokkal traktálják az embereket: a világtól való elfordulásról beszélnek. Ez teljesen elvonja a figyelmet arról a tényről, hogy ezek az emberek mind a családtól fordultak el, mert a család volt az a közeg számukra, ahol nem tudtak tovább növekedni.

Ha nekem családom van gyerekkoromban, akkor én most nem ilyen vagyok, amilyen. Ez gyakran megfordul a fejemben. Mert hiszen akármilyen rossz is a családban, mégiscsak a szüleivel él az ember, nem idegenekkel, nem ellenségekkel.

Azokban a családokban, ahol szeretet és együttérzés fűzi össze az embereket, a gyerekek sokkal sikeresebbek és boldogabbak. Ha ettől a környezettől megfosztják a gyereket, azzal az egész életét, jövőjét tönkretehetik. A gyereknevelésben a szeretet a leghatékonyabb eszköz.

Az élet kezdete, a családi gyökerek szinte determinálják egy ember jövőjét, elérhető céljait, olykor társadalomban való mozgásterét is.

Tevékeny részvételünk nélkül az ünnep csak halott forma, merev díszelgés valami előtt, ami tiszteletet érdemel, az ünnep mint jólneveltség, mint imamalom, mint hatalom, mint kötelességtudás (mert rend a lelke mindennek), elhárítás, elkerülés, megúszás, konzerválás, ilyen az az ünnep, amelyből elvesszük a személyes tétjeinket. Az ünnep nem ünnepség, ahol mindent előkészítettek már, s csak be kell vonulnunk, hogy legyen végre valaki, aki értékelje a hidegtálakat és a ragtime-zenekart.

Nem ez az ország, a házunk köt össze minket, és nem is csupán a vér szava. Hanem mert így döntöttünk.

Ha a családod kiteszi a lábát hazulról, egy órába sem telik, és olyan intenzitással tör rád a szeretet, hogy az már fáj - miközben ennek az érzésnek nyoma sem volt, amikor a rászáradt tojássárgáját kapargattad a tányérjukról a reggeli után. Van remény! Egy nap talán nemcsak a távollétükben tudod ilyen forrón szeretni őket.

Aki családot akar - és ez manapság hősies vállalkozás -, annak a világ ellen kell élnie. Ernyőt kell vonnia a családja köré, mint egy álarcos védőköpenyt kolerajárvány idején. Meg kell szűrnie még a levegőt is.

Azt mondom, hogy a család szeretetet és őszinteséget jelent. Azt mondom, hogy a családot senki sem határozhatja meg: senki sem döntheti el, hogy két, három, négy vagy tíz szív dobban egyszerre. Azt mondom, hogy minden olyan életforma, amely a szíved ellen való, előbb-utóbb elpusztít téged.

Rám mosolygott, és szemében nem csak örömöt láttam. Neki helye van az életemben. Valakihez tartozik. Nem csak a boldogságot keressük. Tartozni is akarunk valahova. Mi, a szerencsés kevesek megtaláljuk gyerekkorunkban, családunk körében. De legtöbben közülünk felnőtt létünk legnagyobb részét azzal töltjük, hogy keressük azt a helyet, személyt vagy szervezetet, amelyben, amelynél úgy érezzük, fontosak vagyunk, számítunk valamit, és hogy nélkülünk valami visszafordíthatatlan történik, megakadályozhatatlan. Mindannyian érezni akarjuk, hogy minket nem lehet helyettesíteni.