Csak egy féleszű ad az őszinteségre, főleg nőügyekben.

Nem hiszek én még tulajdon édesanyámnak sem, amíg nem győződöm meg szavai igazságáról. Én vagyok a Hitetlen Tamás.

A szerelem nem más, mint védtelenül felkínálni magad a másiknak.

Nagy dolog az, ha van valakije az embernek, akiben teljesen megbízik. De az is nagy dolog ám, ha tudjuk, hogy teljesen megbíznak bennünk.

Ha szeretsz, ha igazán szeretsz, ha azt akarod, hogy várjak rád, hogy ne utáljalak meg, nem hagyhatsz a bizonytalanságban. Ha várnom kell egy börtönbe zárt emberre, tudni akarom, hogy miért kell várnom. Nem neked, nekem kell eldöntenem, hogy az maradtál-e, akit szeretek, vagy más lettél. Az ítélkezés joga az enyém.

Az igazi szerelem a végtelenbe nyújtja és érezhetetlenül könnyűvé párolja a kötelékeket. És mégis a legszívósabb kötelék ez, ami embert emberhez fűzhet: a bizalom. Az igazi szerelmespárt nem azok jelképezik, akik egymáshoz bújva, egymás szemében mereven megbűvölődve, vakon és süketen lebegnek a zajló világban. Az igazi szerelmesek szabadon, derűsen mennek a maguk útján még akkor is, ha ez az út jobbra-balra messze viszi őket egymástól. Elfogulatlanul, szabadon nézik az élet kínálkozó szépségeit és tiszta szívvel gyönyörködnek bennök. A tépelődő féltés helyett a hit bizonyossága van bennök, ez teszi őket olyan derűsekké. És ha néha a távolból összeakad a tekintetük, egy-egy mosollyal üzennek egymásnak, hogy semmi baj sincs.

A jelszavam: ne bízzál senkiben! Ha az ember gazdag, senkiben nem bízhat.

Nehéz eldönteni, kiben bízhatsz: amikor esténként egyedül sírdogálsz, nem mindig egyértelmű, kit hívhatnál fel.

Nincs nehezebb, mint kölcsönös bizalomban átélt évek után az első titkot tudakolni, mert szigorú ítélet fekszik ebben vagy a kérdőre vagy a kérdezettre.

Nem volt titkuk, osztoztak örömben és búban, sohasem kellett egyiknek is bizalomra szólítni föl a másikat, sohasem volt szükség esetlegességek közt találgatni az okot, mely valamelyik fél homlokára felleget vagy ajkára mosolyt vont. Lelkök egész láthatárát úgy besugározta a szerelem, hogy abban homályos zug nem maradt, hová a világosságtól rettegő legkisebb titok is bevonulhatna.

Képzelj magad elé egy magányos bölcset, amint egy sötét úton sétál végig pirkadat előtt, és a kezében tartott lámpással utat mutat embertársainak! Az efféle bölcsek, a világosság hordozói csak azt az utat mutathatják meg neked, amelyet hajlandó vagy követni. Ha letérnek az útról, követőik is irányt tévesztenek. Ha te lennél ez a bölcs, vajon képes lennél-e példáddal utat mutatni az embereknek?

A szeretethez az őszinteség is hozzátartozik.

A szerelem bizalom, a bizalom pedig, mint a leszakított virág, gyökér nélkül is tovább él.

Hosszú, emberi útjainkon 
lobogó, szép szó is van elég, 
de vajon a melegéért 
lépünk-e mindég közelébb?

Ugye, szerinted se normális az, hogy valaki akarattal, ahogy te szoktad mondani, erőnek erejével hinni akar egy embernek, bízni akar benne, de tényleg minden igyekezettel... és nincs is semmi olyan, ami miatt ne bízhatna benne... és hiába utálja magát érte, egy hülye állat ott a belsejében folyton csak arra vár, hogy egyszer csak igenis kiderül..., hogy nem lett volna szabad bízni... Ugye, ez nem normális, nem lehet normális?