Felesleges az elmúlt vagy soha el nem jött álmokon gondolkodni, s helyette olyanokat kell beengedni, amik valósággá is válhatnak.

Elfelejtettem bízni, bízni magamban és az életben. Hinni, hogy mindig lehet jobb, hogy mindig van más, ha valami nem sikerül. S hinni abban, hogy az ember nem csak egyféleképpen lehet boldog, és néha az egészen jelentéktelen dolgok jelentik a legtöbbet.

A vonat a mi életutunk, emlékszel? A kabinok pedig emberek és sorsok, amelyekkel találkoznunk kell, van, hogy mi választjuk ki, ki mellé ülünk be, van, hogy minket választanak ki mások. Néha rövidebb ideig tart, máskor pedig végtelennek tűnik, de soha nem úgy jössz ki egy fülkéből, ahogy beléptél oda.

Észrevetted már, hogy a legváratlanabb dolgok mindig akkor történnek, amikor úgy érzed, hogy az élet kiszámítható, és biztos vagy abban, mi vár rád holnap és azután?

Szerintem az a szerelem, amikor még idősen is azért fogjuk meg a másik kezét, mert érezni akarjuk a bőrének melegét, nem csak azért, mert már imbolyogva járunk és kapaszkodunk belé.

Itt volt, újra az ő karjaiban, és nem tudta, hogy mitévő legyen. Hiszen tudta, hogy rendbe jöhet minden, nincs már, ami szétválassza őket, de azt is tudta, hogy már semmit sem lehet rendbe hozni, mert ami egyszer eltörött, akár egy váza, azt hiába ragasztják meg, a víz kiszivárog egy idő után, és a virág elhervad idő előtt.

Már nem rád,
csak emlékedre
emlékezem.

A fiatal test olyan könnyen tud újjászületni. Bárcsak a lélek is képes lenne rá.

Meghalni a szerelemért? Nem nagy dolog, könnyű feladni, és a könnyebb utat választani, de élni a szerelemért, vagy anélkül, ez az igazi küzdelem.

Ismered azt az érzést, amikor tudod, hogy valami nagyon jó dolog fog veled történni, amit semmi sem ronthat el, ami már nem változhat, és te még egy kicsit váratod, húzod az időt, hogy fokozd a pillanat csodáját? Ülsz és vársz, tudod, hogy csak rajtad múlik, mikor kezdődik el, de nem sietsz, mert tudod, hogy megvár, hogy át fogod élni, és ez az érzés megnyugtat.

Tartson még egy kicsit a titkos éjszaka
a suttogások és a halk szavak
a kitapogatott és megkeresett mosolyok
a soha el nem csattant csókok.

Az író és a színész nagyon hasonlít egymáshoz. Mindkettő történetet mesél el, néha hazudnak, néha igazat mondanak, beleélik magukat vagy elhatárolódnak tőle, sírnak vagy nevetnek, de érzéseket adnak át, és érzéseket váltanak ki.

Mindenkinek van egy élet-könyve, ahol a sors rója egymás után a sorokat, és más embereket is beleír a sorsunkba, egy-egy oldalt szentelve nekik. Az én könyvemben még a margóra is a te nevedet írta.

Soha nem tudtak más szavai úgy ütni, mint a te szavaid. Hogy tudott fájni minden ékezet, minden magánhangzó, mind megütött és bántott, és mégis, úgy szerettem őket, annyira, ahogy téged.

Szeretni nem csak úgy lehet, ha teljesen feladod magad, és elveszíted mindened. Szeretni úgy is lehet, hogy ezerszer és ezerszer pörgeted újra le magadban azt, ami történt, és mindennap ennyiszer bánod is meg a döntéseidet.