Tudod, a vonatozás olyan, mint az élet. Egy utazás, felszállsz, és rajtad múlik, hogy érzed magad, amíg megérkezel. Bosszankodhatsz sok minden miatt, de ha élvezed a kilátást, és új ismertségeket kötsz, akkor később nem a cél fog számítani, hanem az út. Az igazán fontos dolgok mindig egy vonatúttal kezdődnek és fejeződnek be.

Amíg főiskolás az ember, nincs két hasonló nap. Mindig érheti meglepetés, elmarad az óra, nem megy be rá, teremcsere, tanárhelyettesítés, vagy egy eltévedt, esetleg elkésett csoporttárs. A rengeteg szórakozás, esemény, új ismeretek, utazások, váratlan fordulatok, új ismerősök, ezek azok, amik miatt az ember szeretne örökre diák maradni.

Tudod, a szerelem nem úgy alakul ki egyik percről a másikra, azt meg kell, hogy előzze egy másik érzés, amiből aztán kialakul az igaz, mindent megváltoztató érzelem: félelem, düh, utálat. Ugye milyen érdekes, hogy ezekből egyszer szerelem lehet?

Igazi nyár, olyan nyár, amikor minden megtörténhet, és meg is történik. Az igazi élmények mindig nyáron történnek, észrevetted? Talán mert bátrabbak, nyíltabbak vagyunk, igazán csak nyáron tud szerelembe esni az ember. Talán a napsütés okozza, vagy a rengeteg nyíló virág.

Szeretni csak úgy lehet, ha teljesen feladod magad, ha elveszíted mindened, amit valaha is a sajátodnak hittél, amit magadról gondoltál, vagy gondoltak rólad mások. Ha feladsz mindent, amit elértél. Ha kész vagy mindent odadobni, de mégis ragaszkodni mindenhez, mindenáron, míg végre valóban önmagaddá válsz és először meglátod az igazi arcodat a másik szemében.

Van olyan, mint amikor olvas az ember: megvilágosodsz, ledöbbensz, elgondolkodsz és letörsz, míg körülötted mindenki éli az életét, te pedig mások képzelt életét éled meg, de azt is csak fejben.

A szerelem nem győzelem, ahol megnyered magadnak azt, akit szeretsz. A szerelem igazából kőkemény vereség. Le kell győzzenek ahhoz, hogy tiszteld és igazán értékelni tudd a másikat.

A szerelem sosem lehet százszázalékos, mert mindig találunk a másikban valami olyat, amit nem szeretünk vagy nem értünk, és ezért nehezen fogadunk el. Ezért ha a boldogságunkat mérni lehetne, csak hetven vagy nyolcvan százalékban lennénk azok. De a legtöbben ezzel megelégszenek, mert azért mégiscsak boldognak érzik magukat. Nem mernek mást keresni, mert félnek, hogy nem találnak olyat, akivel kilencven vagy kilencvenöt százalékban boldogok lesznek. Az emberek alapvetően képtelenek elhinni, hogy képesek a boldogságra.