Vannak városok, amelyek mindörökre becsomagolt dobozok maradnak, megoldatlan rejtélyek, még az állhatatos utazók sem fejthetik fel titkaikat, mert meg sem érzik azokat. Az ilyen városokat senki sem értheti meg igazán, csak akik a falai közt születtek.

A forradalom tüzének antibakteriális, fertőtlenítő hatása van.

Senki sem szabad, csak a bolondok.

Goethe írja: "Szürke minden teória, ám az élet aranyfája zöld." A politika fordítva működik. Ott mindig a teória csodálatos. Boldogságot ígér, örömteli, értelmes életet, igazságot. Aztán a megvalósításban, a való életben minden megfakul, kegyetlenné, értelmetlenné, igazságtalanná lesz.

Az aranykor csak röpke pillanat, és az erőszak újra meg újra felülkerekedik. Mert nemesedni lassú, nehéz folyamat. Ütni, ölni, rombolni könnyű. Gyors és visszafordíthatatlan. Az ember sorsa a szenvedés. Olyan sajátja a kín, mint az elemző esze és a logikája. Az a tapasztalatom, hogy az erőszak végül minden rendszerben okot talál arra, hogy beavatkozhasson.

Az ember kötődik. Tájakhoz, ősökhöz, anyanyelvhez, tárgyakhoz, emlékekhez, hagyományhoz. Ez a kötődés át- meg átszövi érzelmi életünket, meghatározza értelmi fejlődésünket. Csakhogy az ember szabadulni is akar. Gonosz és terhes emlékektől, elvásott és megkopott tárgyaktól, nyűgös hagyományoktól. Elszakadni az ősök követelőző árnyaitól, menekülni unt tájak szűk börtönéből. Egyszerre érezzük a szülőföld vonzását és a távolságok nosztalgiáját.

Olyan nagy a Létező, és mi olyan kicsik vagyunk. A végtelent emberi művekben nem, hanem égitestek mozgásában, a monoton ismétlődésben, a szélfújta levelek vibráló táncában, a tengermorajlásban vagy egy bogár életében érezzük meg.

Lehet, hogy az ember általában jó, általában együttérző, mégsem általában érzi át a szenvedést. Mert a szenvedés általában nem érezhető át. A második világháború tragédiája nem fogható fel egyben, csakis darabokban. Ezért gondolok ostobának vagy számítónak minden olyan embert, közösséget vagy rezsimet, amelyik azt várja el tőlem, hogy egyformán érezzem át a katasztrófákat. Olvastam a háborúról több száz szakmunkát, visszaemlékezést, láttam sok filmet. Ezek közt akadtak olyanok, amelyek megdöbbentettek. A háború borzalmáról nekem mégis többet mond egyetlen emlékem: a rozsnyói kert végében heverő lódög. Mert az megrázott.

A barátom barátja a barátom barátja. És már az sem kis dolog. Hogy később mi lesz? Az majd kiderül.

Az ember két ember. Az egyik én a mindenki által ismert, amellyel egy életen át kénytelen megalkudni. A másik pedig az, ami lenni szeretne, vagyis önmaga eszménye.

Már a legrégibb időkben is tudták, hogy a jó a rossznak édes testvére. Szerintem gyermeke. Ahhoz, hogy az igazságtalanság kialakulhasson, nem volt szükség az igazságra, de az igazság felismerése előtt meg kell tapasztalni az igazságtalant.

Nem fogadhatok barátommá senkit, mert ilyen vagy olyan mértékben, de mindenki gazember és áruló, csak alkalom szükségeltetik hozzá. Az ember senkit ne fogadjon a bizalmába, mert az illető, mihelyt abból haszna ígérkezik, vagy hogy a bőrét mentse, azonnal elárulja.

Soha senkinek ne beszélj önmagadról, a terveidről, az életedről. Ha mindenképpen beszélned kell, mondd mindennek az ellenkezőjét. Így téged nem érhet meglepetés, legfeljebb azt, aki visszaélne a bizalmaddal. Adj minél zavarosabb képet önmagadról. Az álarc alatt hordj száz másik álarcot.

Nem tudok hinni az emberekben. Ha jótettről hallok, keresem az aljas indokot. Alamizsna a szegény özvegynek? Hány éves az özvegy? Van-e szép lánya? Rosszul menne a koldusoknak, ha a emberek nem hinnének a túlvilágban. Ha bármiféle jócselekedetnek mögéje nézel, megtalálod az önzést, haszonlesést, az anyagiasságot.

Mindegy, hogy jót vagy rosszat cselekszel az emberekkel, az eredmény ugyanaz. Ha jót teszel, gyűlölnek, mert rászorulnak a jóságodra, és irigyelnek, mert módodban áll adni. Szeretetedet megvetéssel viszonozzák, szerénységedet gyöngeségként értelmezik. Feláldozod magad? Nekik szenteled az életed? Jutalmul gyanúsítgatást kapsz. Ha meg akarod szabadítani őket a nyomorúságtól, megfeszítenek, cserben hagynak, ám habozás nélkül nyomába szegődnek az első politikai kalandornak.