Mindenki a maga igazságát tartja az egyetlen igazságnak, és hiszi, hogy a másik téved. Gondolom, ez így van rendjén. Minden ember igazsága igazság, de nem önmagában, hanem a teljes igazság részeként. Az, hogy valami igaz, nem jelenti azt, hogy az ellenkezője nem az. Minden relatív: az öröm is. Én örülök valaminek, más ugyanattól boldogtalan lesz. Örök törvény ez. Ezért nem lehet megváltani az emberiséget. Ha egy csoport boldogtalan embert boldoggá teszünk, egy másik csoport boldogtalan lesz. A forradalom felemel egy réteget, egy másikat elejt, és kezdődik minden elölről. Megváltani az emberiséget? Hiszen amióta az ember felegyenesedett, mindig akadtak, akik meg akarták váltani. Jobban élnénk, ha nem akarnának minket évezredek óta erővel megváltani.

Egy cselekvés olyan, mint a lavina. Egy puska elsütését cselekvések sora előzi meg, s cselekvések sora fogja követni. Így van ez a történelemben is. A politikus azt hiszi, ő irányítja az eseményeket, pedig az események irányítják őt. Amit tesz, az nem tőle indul, hanem valahonnan az idők ismeretlen mélységeiből. Mert az okok elágazók, és minden elágazás után újabb elágazások következnek. Hitlert nem terheli nagyobb felelősség a második világháború kirobbanásáért, mint a lavina egyetlen hókristályát a pusztító hógörgetegért. Hogy a világháborúnak ki kellett törnie, az évezredekkel előbb elhatároztatott, amikor két kőbaltás ember összeveszett a frissen ejtett szarvason.

Ami elkészült, nem azonos azzal, amit elképzeltünk. Tömérdek kéz dolgozik a végrehajtáson, s ha mindegyik csak egy millimétert téved, szédületes különbség lesz a terv és a valóság között.

A legnehezebb harc, amit önmagunkkal kell megvívnunk. És nem szabad azt hinnünk, hogy ezt a harcot csak egyszer kell megvívni: újra és újra le kell győznünk önmagunkat.

Nehéz lenne megfejteni, hogy az ember egy-egy lépésének mi volt az oka, mert cselekvéseink sohasem egyetlen okra vezethetők vissza. Mindig, minden cselekvésünkben, a legegyértelműbbnek látszók esetében is ész, indulat, érzelem, kémia, biológia, fizika dönt. És mindig mind egyszerre.

Mi vagyok én? Egy valahonnan az ismeretlenből feladott csomag, amelyre elfelejtették ráírni a címzést is meg a feladót is, s most se kikézbesíteni, se visszaküldeni nem lehet. Huszonegynehány éve itt hányódik, a postások ide-oda dobálják, mindenkinek útjában van. Ideje lenne valamit csinálni vele, mert erősen romlandó.

Könnyen ítél az, aki nem hatol a dolgok mélyére. Ha a bíró ismerné a vádlott életét, lelkivilágát, akkor a legelvetemültebb tömeggyilkost sem tudná halálra ítélni.

Aki egyszer fogollyá lett, örökké az marad. És fogollyá nem akkor leszel, amikor csattan a bilincs, döndül az ajtó. Nem akkor leszel, amikor azt mondják: fogoly vagy. Fogollyá belül leszel. Elkophatnak az emlékek. Ujjunk elfelejtheti a felpattogzott festéktől reszelős vasajtó tapintását, de az érzés belül örökké megmarad. Mert aki egyszer fogollyá lett, örökre az marad.

Az ember tud felejteni. De ami rosszabbá teszi, az megmarad. Valami keserű, sós lerakódás. Fájdalom és rettegés nem tesznek jobbá. Megváltoztatnak. Más lesz az ember. Rosszabb. Mert nem lehet többé egészen az, amire született. A szabadságából veszít valamennyit. Csak annyit, hogy nem lehet egészen ő.

A szerelem a házasságban másodrendű dolog. Elmúlik.

A szerelem csoda, meg vak is, meg kábítószer. Részegen, ópiummámorban nem adnak össze párokat. Józanodjatok ki! Ezt mondják. Én a szerelmeseket is hazaküldeném. Rendben, legyetek szerelmesek. Élvezzétek minden gyönyörű percét. Szürcsöljétek önfeledten a liliom kelyhéből a harmatot. De házasodni, az életeteket egybekötni, gyerekcsinálásra és -nevelésre szövetkezni akkor gyertek vissza, ha józanok vagytok.

Nehéz kiismerni az embert. Nem is nehéz: lehetetlen. Nincsenek jó emberismerők, csak hazugok vannak. Magunkat sem ismerjük, nemhogy másokat. Olyan ember még nem élt a földön, aki a halálos ágyán azt állíthatta volna, hogy ismerte önmagát. Az ember örök rejtély. Önmaga előtt is.

Egy társaságban gyakran a legtöbbet beszélő egyúttal a legkevesebbet érő.

Az ember osztályozza a többi embert. Papír, végzettség, műveltség alapján ítéli meg. Aztán a háborúban, a fogságban megtanulja, hogy van más értékrend. Egészen más... ha lefoszlik a kultúra máza, az ősemberig vedlünk vissza. Akkor nem számít a képesítés, a végzettség. Úgy áll a meztelen ember a viharban, ahogy megszületett. És akkor nincs alakoskodás. Minden kiderül.

A fizikai szenvedés megfakul, azt el lehet felejteni, de a lelki szenvedést soha. A fizikai szenvedés abban a pillanatban rosszabb, de aztán elmosódik. A lelki szenvedés, a megaláztatás örökké kínzó marad.