Amikor Jézus meghalt, a Szentek Szentjének kárpitja végighasadt. Hatalmas szimbólum és üzenet: az emberi fejlődés olyan szintre jutott, hogy már nincs szükség közvetítőre Isten és ember között.

Ami megtörtént, azon az Isten sem tud változtatni, csak a történészek. Buzgólkodnak is szorgosan, a politikai megrendelők elvárásait teljesítve. Ezért tanulmányomban mind az égieket, mind a történészeket mellőzni igyekszem.

Amíg valaki nem tud külön békét kötni a testével, annak a lelki békéje is reménytelen. S fordítva is így van.

Meggyőződésem, hogy minden félelmi reakcióban és pánikban is kulcsszerepet játszik a képzelet. Erre persze nem én jöttem rá, hanem sok ezer évvel ezelőtt egy Epiktétosz nevű filozófus, aki felismerte, hogy nem a dolgok gyötörnek meg minket, hanem a dolgokról alkotott képzeteink.

Amit a nagy egyházak csinálnak, az néha egészen kétségbeejtő. Csak elnézem, hogy milyen sok jó és szép dolgot hirdetnek, tanítanak: szeretetet, toleranciát. A hinduknak volt vagy hatezer évük rá, hogy az emberiséget megjavítsák. A zsidóknak is volt rá négy-ötezer évük, a buddhizmusnak két és félezer, a kereszténységnek kétezer - mi az eredmény? Valami nem stimmel! Nagyon sok időt kaptak a sorstól, és valahol elvétik a lépést.

A szellemi, a tudományos igazságot, a művészi értéket nem szótöbbséggel döntik el. Volt idő, mikor egyes-egyedül Kopernikusz tudta az igazságot a Földön, a hivatalos tudomány leszavazta, későbbi hívei alá máglyát is gyújtott - de igaza mégis Kopernikusznak volt.

"Ducunt volentem fata, nolentem trahunt" - mondta Seneca római sztoikus filozófus, Néró császár nevelője. Vagyis: "Vezetik a végzetek az akarót, a nem akarót vonszolják." Aki hagyja magát vezetni a végzet által, és aki nem hagyja, mindketten ugyanarra a sorsra jutnak, csak a vonszolódó jól összetöri magát útközben.

Aki önmagának sokat hazudik - hazudik környezetének is. Aki megérti önmagát - másokat is meg fog érteni.

Csak akkor meríthetünk bátorságot ahhoz, hogy őszintén szembenézzünk önmagunkkal, ha el tudjuk fogadni magunkat. Összes fájó, kedvezőtlen, nemegyszer undorító tulajdonságunkkal együtt.

A belső fegyelem megtart, mint testet a csontváz. A külső fegyelem páncél: véd és akadályoz. Az emberi psziché szétesik fegyelem nélkül. Belső fegyelem nélkül a szabadság megbetegít.

Adódhatnak az életben olyan helyzetek, amikor az embernek jó egy időre egyedül maradnia, befelé szemlélődnie, elszámolni önmagával. Valamiféle belső megtisztulást átélnie.
Ez a lehetőség nem adatik meg annak, aki retteg ötpercnyi csendtől, magányosságtól is, aki, ha egyedül van, bekapcsolja a rádiót, magnót, mert nem tud háttérhangok - képek nélkül élni.

Igen, talán ez az ember életének egyetlen értelme, hogy éljen a lehetőségekkel, amiket a sors elébe hoz.

Az életben el kell tévedni ahhoz, hogy az ember önmagára eszmélhessen. Tehát áldottak lehetnek a tévutak is, ha nem körbe visznek, meddő keringésbe.

De végül is megértettem, hogy az felnőtt ember,
- aki tudja, hogy védtelen, sem istenre, sem emberre nem számíthat, csak önmagára,
- aki tudja, hogy az élet minden fontos helyzetében egyedül van, születésében és halálában is. Aki megértette, hogy csak az egyedüli magány vagy a társas magány között választhat,
- aki tudja, hogy bűneit mindhalálig cipelnie kell, nem rakhatja át senki más vállára,
- aki mindezt lázadozás nélkül elfogadja,
- s aki mégsem rémül meg, és csak azért is mer játszani a világgal és önmagával.

Mi az, hogy boldogság? Egy biztos: semmiképpen sem valamiféle tartós állapot. A boldogság extázis, egy fölszikrázó pillanat az ember életében, és ezek a fölszikrázó pillanatok nagyon hamar kihunynak.