Csak egyetlen lehetőség van: az ember szeresse saját történetét minden vacakságával és csalódásával együtt, mert hiszen önmaga szülte ezt a történetet.
Itt harmincévenként átírják az életrajzokat és a magyar történelmet. És senki semmiért nem vállal felelősséget. Itt mindent a tatárok, törökök, a németek és az oroszok csináltak, tehát mi se közösen, se egyénileg nem vagyunk felelősek semmiért.
Festegeti az ember a szerelmeit, például, hogy milyen nagyszerűek, aztán mégis adysan végződik a dolog, és azt kérdezi: én téged szerettelek? Frászt, saját díszeimet raktam rád, és beleszerettem a saját díszeimbe.
Egy ördög érdekesebb, mint egy angyal. A bűn mindig érdekesebb a jónál. A rendetlenség a rendnél, a zegzugos tér a sima modernségnél, a homály az áttekinthető világosságnál, a kuckó a szobánál.
Haragjában gyakran olyanokat mond az ember, amit maga sem hisz, utólag csak megbánni tudja. El kell fogadni a megbánásokat. Sőt, egy idő után el kell felejteni a sérelmeket. Nem szabad őket naponta újra meg újra bemagolni.
A mámor időszakában mindenki a legszebbik szerepét játssza el, igyekszik megfelelni a róla alkotott fantáziának. S amikor az együttélés során kiderül, hogy mégsem olyan - magára vonja társa haragos csalódottságát, gyűlöletét.
Ne légy pukkancs! Az ember sok olyat mond dühében, amit nem gondol komolyan, mégis nagyon fájhat, örök nyomot hagyhat. Ne herdáld el könnyelműen, indulatból életed értékeit!