Akárhogy is van, minden kapcsolat érték, s ameddig lehet, megőrzendő ebben a rideg és egyre ridegebbé váló világban.

A jó nem az engedelmességet jelenti, hanem azt, hogy összhangban cselekszik saját meggyőződésével.

A buddhistáknak van egy jó kis gyakorlatuk: hétvégenként egy füzetbe felírják, hogy a héten mi hozta ki őket a sodrukból. Mitől féltek, miért haragudtak, min háborodtak fel - csak röviden, emlékeztető szavakban. Egy hónap múltán aztán végignézik a listát, és figyelik magukat, mi az, ami még mindig bántja, felháborítja őket, és mi az, aminek már nincs jelentősége számukra. Azokat kihúzzák. Ilyenkor néha döbbenten látja az ember, hogy milyen marhaságokon izgatta fel magát. Olyasmiken, amiknek napok, hetek elmúltával már semmi jelentőségük sincs. Ilyenformán idővel kirajzolódnak az érzelmileg valóban fontos dolgok.

Amennyire hiteles lehet az az ember, akit elfog a szellemi nyugtalanság, és akár a szobájából ki se lépve, akár világrészeken keresztül vándorolva keresi a mesterét, annyira hiteltelen a tanítványok után rohangászó mester, aki hirdetéseken, plakátokon toborozza a híveket.

Az európai kultúra négygyökerű: a görög filozófiából, a római jogérzékből, a zsidó istenismeretből és a keresztény erkölcsből született.

Az örök békéhez hasonlóan sok ezer év próbálkozásai bizonyítják, hogy ami nem megy, az nem megy. Vagyis a nő-férfi kapcsolatoknak, a tartós együttélésnek esetleg vannak egyéni jó megoldásai, de társadalmi méretekben nincs: elviselés van, tűrés, megalkuvás és kibírható kompromisszumok. Csak az a fontos, hogy a megkötött kompromisszumok tűrhetők legyenek, hogy a lemondás megérje az együtt maradást.

A ragaszkodás és a szabadság egymás ellentéte. Teljes belső szabadság csak akkor érhető el, ha valaki minden ragaszkodásáról lemond.

Te magad vagy az, akit születésedkor rád bíztak, elsősorban magadért vagy felelős életed során. S a másokért való felelősségérzet első helyen - ámbár jóságnak és önzetlenségnek tűnik - ravasz ördögi csapda, ami eltérít attól, ami elsődleges dolgod a Földön.

A csend kizárja az erőszakot. Az erőszak mindig lármás. Népgyűléseken szónokol, üvöltésre ingerli a tömeget, ordít, döngve masíroz, lő, bombákat dobál, robbant, rakétákkal küldi a halált. A béke közege a csend.

A félelem szüli a háborúkat, a rasszizmust, a "ki kit győz le" küzdelmet a házaspárok között, a barátságokat tönkretevő rivalizációt, sőt az istenfélelem szüli az ateizmust is.

A tudományban minden jelentős új felfedezésnek három fázison kell átesnie. Először azt mondja rá a tudomány, hogy nem igaz. Ha bebizonyítják a felfedezés igaz voltát, akkor azt mondják, igaz ugyan, de nem lényeges. Ha a fontosságot is bizonyítani tudják, akkor az akadémikus nyájasan mosolyogva így szól: de hiszen ezt már a régi görögök is tudták.

Minél távolabb menekülünk félelmeinktől, annál nagyobbaknak és fenyegetettebbeknek látszanak. Ha közel megyünk hozzájuk - jelentéktelenné zsugorodnak. Az átélés és a megismerés a reális szintre szállítja le a túlértékelt eseményeket, a félelmek enyészni kezdenek. Átéltem, kibírtam, túl vagyok rajta - ez a félelem igazi eloszlatója.

Nincs nagyobb támadás az emberi méltóság ellen, mint a félelem. A félelmek meggátolnak abban, hogy önmagunk legyünk. Lelki bajaink legnagyobb része a gyávaságunkból fakad. Csak a bátorság ad belső tartást és emberi méltóságot.

Jung azt írja, hogy a világ elég rohadt, elég aljas, elég gonosz ahhoz, hogy oka legyen egy embernek, aki ebben a világban él, depressziósnak lenni. Miért betegség ez, hogy átéli a világ negatívumait, keserveit és saját keservként éli meg?

A vallás és a hit szétvált egymástól. Nagyon sok vallásosságot lehet látni mindenféle hit nélkül. Formális vallásosságot, amit hagyományszerűen betart, de nincs igazi érzelmi átélés a mélyén. És főként nincs igazi viselkedést, magatartást, cselekvést befolyásoló ereje. Formálisan nagyon vallásos emberek nagy gazemberségeket tudnak elkövetni. A másik dolog, hogy vannak hívő emberek, akik nem vallásosak, de nagyon mélyen hisznek.