Elhagyom a szavak útját, hogy az erdőt járjam,

Erdei ember leszek, köszöntöm a napot,

És érzem, ahogy a csend kivirágzik a nyelvemen,

Akár egy különös beszéd.

Ha megkérdezik, honnét jöttél, mondd, hogy "A hátam mögül", és arra, hogy hová mész, mondd, hogy "Az orrom után".

Megfigyelte, hogy az események gyávák: egyenként nem történnek meg, csak csoportosan, bandában mernek rárontani.

Nem a zuhanástól félek... attól félek, amikor vége.

- Tudod-e, Rosemary Kelly, miből vannak az álmok?
- Miből vannak? Hisz csak álmok...
- Nem, nem azok. Az emberek azt hiszik, az álmok nem valóságosak, mert nem anyagból vannak, meg részecskékből. Nézőpontokból vannak, képekből, emlékekből és megaláztatásokból, elveszett reményekből.

Minden embernek, aki valaha volt, van vagy lesz, van egy dala. Ezt a dalt nem írta senki. Van dallama, van szövege. Nagyon kevesen jutnak odáig, hogy eléneklik a saját dalukat. A legtöbben attól félünk, hogy a hangunk nem elég jó hozzá, vagy a szöveg túl butuska, túl őszinte, netán túl fura. Így az emberek inkább megélik a dalukat.

A repülőgépről bámulni a felhőket - egyike azoknak az érzéseknek, amiket a legjobban szeretek a repülésben. Ez, és az a közelség, amit azért érzel, mert oly közel jársz saját halálodhoz.

Vannak, akik azt állítják, hogy a könyvek magukat írják, de ez hazugság. A könyvek nem maguktól íródnak. Gondolatok, kutatás, hátfájás, jegyzetelés kell hozzá és sokkal több idő, meg munka, mint azt az ember képzelné.

Néha csak onnan tudom, hogy véget ér egy történet, hogy nem akad több szó, amit leírhatnék.

Az emberek könnyen törnek, ahogy a szívek és az álmok is.

Egyszer egy filozófus azt kérdezte: azért vagyunk emberek, mert a csillagokat bámuljuk, vagy azért bámuljuk a csillagokat, mert emberek vagyunk?

Az emberek a sötétben mihez kezdenek

Volt egy kis lámpásom, de az is elveszett

Kinyújtom a kezem, hátha te is azt teszed

Együtt akarok lenni a sötétben veled.