Az esztétikai rasszizmus majdnem mindig a tapasztalatlanság megnyilatkozása. Azok, akik nem hatoltak elég mélyen a szerelmi gyönyörök világába, a nőket csak a külsejük alapján ítélik meg. De azok, akik igazán ismerik őket, tudják, hogy a szem csak egy töredékét képes közvetíteni mindannak, amit a nő számunkra nyújthat.

A rend utáni vágy képmutató ürügy, melynek leple alatt a heves embergyűlölet kitombolhatja magát.

Ahogy a szerelem szebbé teszi a szeretett nőt, ugyanúgy a nőtől való félelem minden előnytelen vonását aránytalanul felnagyítja.

Az életet mindenestül elfogadni annyit jelent, hogy elfogadjuk a kiszámíthatatlanságát. Márpedig a gyermek a kiszámíthatatlanság koncentrátuma. A gyermek maga a kiszámíthatatlanság. Nem tudhatja, mi lesz belőle, mit ad majd magának, s éppen ezért el kell fogadnia. Különben csak félig él, olyan, mint az úszni nem tudó, aki csak a part közelében, a sekély vízben tapicskol, holott az igazi tenger ott kezdődik, ahol már mély a víz.

Nem az élvezet, hanem a győzelem vágya mozgatja a táncot.

A gyorsaság foka egyenesen arányos a felejtés intenzitásával.

Az idő formába öntése nemcsak a szépség, hanem az emlékezés igényéről is tanúskodik. Mert ami formátlan, az megragadhatatlan, megjegyezhetetlen.

Ha az ember túl heves, akkor kevésbé finom. Rohan a kéj után, s közben elszalasztja az azt megelőző összes gyönyörűségeket.

Epikurosz, az élvezet első nagy teoretikusa, rendkívül szkeptikusan értelmezte a boldogságot: élvezetben annak van része, aki nem szenved. A hedonizmus alapfogalma tehát a szenvedés: oly mértékben vagyunk boldogok, amilyen mértékben távol tudjuk tartani magunktól a szenvedést.

S a körülöttük lévő elmondhatatlanul érzéki légkör éppen az utazás lassúságából fakad: ringatóznak a hintóban, testük előbb akaratlanul, aztán szántszándékkal összeér, s megkezdődik a történet.

A félelem forrása a jövőben van, s aki megszabadul a jövőtől, annak nincs félnivalója.

Az álom a bizonyítéka annak, hogy a fantáziálás, az álmodás arról, ami nem történt meg, az ember legelemibb szükségleteihez tartozik.

A tulajdon fájdalmunk sem olyan nehéz, mint a valakivel, valakiért, valaki helyett érzett fájdalom, képzeletünk által megsokszorozódva, száz és száz visszhang által meghosszabbítva.

Aki arra vágyik, hogy elhagyja élete színterét, az nem boldog.

Vannak az életben pillanatok, amikor az embernek engednie kell. Amikor fel kell adnia a kevésbé fontos hadállásokat, hogy megmentse a fontosabbakat. Úgy éreztem, hogy ez az utolsó és legfontosabb hadállásom a szerelem.