Nincsen különbség az emberek között. Minden ember meztelenül jön a világra, és az emberek között egyetlen mérték az emberi szív. Az embert nem lehet bőrének színével, avagy nyelvével mérni; az embert nem lehet gazdagságával vagy szegénységével mérni, egyes-egyedül a szívével.

A macskának a mancsa lágy és puha, de éles és marcangoló karmok rejtőznek benne, amelyek könyörtelenül hatolnak egészen a szívig. És a nő is olyan, mint a macska, mert a macska is élvezettel kínozza az áldozatát, és nem unja meg ezt a játékot sohasem. Aztán amikor már áldozatát megbénította, akkor falja fel és elindul újabb áldozatot keresni.

Azt mondják, hogy a nő hűsége olyan, mint a szél. Mindig egyformán fúj, csupán az irányát váltogatja. Azt is mondják, hogy az erénye olyan, mint a viasz. Ha felmelegítik, elolvad. Nem az kerül szégyenbe, aki csal, hanem az válik nevetségessé, akit megcsaltak.

Az ember szíve olyan dőre, hogy mindig bízik és reménykedik a jövőben, csalódásaiból sosem tanul, és a holnapot jobbnak képzeli, mint a mát.

Nem az a gazdag ember, akinek aranya, ezüstje van, hanem az, aki beéri kevéssel is.

Amidőn közeleg az öregkor, a gondolat, akár a madár, úgy repül vissza a gyermekkor napjai felé. Öregségem napjaiban világosan és fényesen ragyog gyermekségem kora, mintha akkor minden jobb és szebb lett volna, mint ma. Ebben nincs különbség szegény és gazdag között, hiszen senki sem lehet annyira szegény, hogy öregkorában visszaemlékezvén, ne fedezné fel a fénynek és örömnek futó visszfényét.

Csalnak az ember érzékszervei is, amelyeket csupán vágyai táplálnak. A vágy lát, a vágy hall, a vágy tapint, a vágy érzi az illatot, a vágy érzi az ízeket. Két ember sohasem látja vagy érzi egyformán ugyanazt. És ugyanaz az ember sem hall vagy érez ugyanúgy különböző időpontokban. Lehet valami kellemes és vágyat ébresztő, de rövid idő múltán ellenszenvessé és értéktelenné válhat. Ezért az ember egész életében hazudik önmagának, ha csupán érzékszerveinek hisz.

Vannak emberek - és asszonyok is - akik túlságosan drágán kénytelenek fizetni minden örömért. Valahogy ellenük esküszik minden, pedig talán nem rosszabbak azoknál, akik büntetlenül követnek el hasonló vagy még nagyobb rosszat. Mintha egynek kéne szenvedni sok más helyett és annyit, hogy az tökéletesen elegendő legyen valamennyinek.

A legravaszabb ember sem tud úgy eldugni valamit, hogy a másik, ha nagyon akarja, meg ne találja. Idő és energia kérdése az egész.

A férfi nem futamodik meg a szenvedés elől, tűri a sors csapását is, ha kell, a betegséget és tragikus körülményeket. Az öngyilkosság pedig gyáva megfutamodás.

Most már tudja, hogy az elhagyott régi világ, úgy, amint van, üres, hazug és jelentéktelen, neki semmit sem mondhat, semmit sem adhat. Csak az igazán övé, ami benne van, amit él és érez. Ez az új, drágán szerzett igazság pedig végtelenül sokat ér, többet, mint az elpazarolt évek, a város minden hiúsága, bűne, szégyene. És ha így van, mégis nyert. Nem hiába szenvedett.

Fájdalmas, öreges megnyugvással gondolt a halálra. Nem irtózott tőle, inkább szelídnek érezte, és az anyaföldet, amely befogadja majd, mélységesen, igaz lelkéből szerette. Inkább az élet volt az, ami sokszor keserűséget támasztott a szívében, az élet szolgált kegyetlen tapasztalatokkal, gonddal, csalódással.

Miért ne beszélhessen valaki a halálról, ha azzal könnyít a lelkén? Értelmetlen dolog, ha ők itt hárman most nekiállnak komédiázni és mindenáron megkerülik a szót. Más ott, ahol csoportosan élnek az emberek és egymáshoz bújhatnak félelmük elől. Ott csak ámítsák egymást és önmagukat, takargassák, bújtassák hazug, cifra szavak mögé a halált, akkor is, ha már közel van és akarva-akaratlan be kell fogadniuk. De ők hárman itt ebben a komor házban nyugodtan lehetnek igazabbak, szokás, illendőség, hagyomány nem köti őket, nem is jelent nekik semmit.

Megfájdulna az ember lába is a kemény utcaköveken. A sok lámpa szemébe vakít. A város gonosz. És hamis. Ott üres lesz az ember és hontalan. És ami annál is rosszabb - hazug.

A beteg nem felelős tetteiért, jónak kell lenni hozzá. Mindenkinek kötelessége a betegen segíteni, akár a maga feláldozásával is. Ezt parancsolja a városi civilizáció és egészségtelen érzéseink, amelyeket a nevelés oltott belénk.
Mert a gonoszság, felelőtlenség és hazudozás is betegség alapjában - magyarázzák a hamis tudományú doktorok. Constitutio psychopatica-alcoholismus chronicus. Íme a csalhatatlan szakkifejezések, amelyekben ő is hitt valamikor. De régen kiábrándult belőlük. Ma már tudja, hogy a jóság éppenúgy hiábavaló, mint a szókimondás vagy a keménység.