Ahogy körülnéztem ezen a szelíd, alkonyati téren, ezen a viharvert s mégis ezer ígérettel teli utcán, máris éreztem, mint növekszik, mint gyülemlik bennem a készség: folytatni fogom folytathatatlan életemet.

Élj úgy, mint akinek minden lépését áldás kíséri. Élhetsz úgy is, mint aki elátkozott. De akkor átkozott leszel. Viszont: hogy élhettél és munkálkodhattál, történjék bármi is, mindenképpen áldás volt; s azért volt áldás, mert elátkozott mivoltodban is képes voltál észrevenni az élet nagy esélyeit.

Nem szeretjük, hogy élünk. Nem örülünk neki.
Holott nagy kiváltság lehet az élet, ha végül halállal kell megfizetnünk érte.

Megverjük magunkat a mások iránti vaksággal. Az emberi sors, pontosabban az emberiben megnyilatkozó isteni sorsa: várni, amíg elmúlik a magunk vagy a mások vaksága, amíg a szemek kitárulnak, a szívek befogadnak. Generációk múlnak, évszázadok telnek ebben az örökös várakozásban; és soha nem lesz vége, sosem érkezik el a pillanat, amikor mindenki mindent és mindenkit felismert.

Az erkölcsi magány mindenképp az egyik legfigyelemreméltóbb probléma. Egyedül lenni a vélemények harsogása, a közvélemény nyomása ellenében - különös, de e tekintetben az ember úgy viselkedik, akár a biztos búvóhelyet kereső állat.

Az emberek végül is rákényszerülnek, hogy korruptak legyenek, de az emiatti elkerülhetetlen önmegvetésükért egyszer mindig bosszút állnak - valaki máson.

Úgy látszik, az embernek szüksége van arra a képzetre, hogy amíg ő él, a világmindenségben valahol egy trónus ragyog fölötte, és az adminisztráció szakadatlanul működik - lehetőleg az ő lelki üdve érdekében.

A badacsonyi földnyelv, vékonyuló hegyén a jegenyék bozontos, ám szabályos gyertyái. Távolodó, kékbe foszló hegykúpok. A szépség megmagyarázhatatlan ellentéte az emberi világgal. A természet, ez a kopottas, néma elefánt, amely még mindig türelmesen hordoz a hátán. Az élet fojtogató telje, a délutáni napban párolgó szőlők és mezők közt.

Az ember nem változik, állapotai vannak, és minden állapotában más nevet kellene adni neki, hogy már nem ugyanazzal az emberrel állunk szemben, akit korábbi állapotában ismertünk.

Megélni az életet, azt, ami jutott, s úgy megélni, hogy a teljes jusson, ez az életfeladat, bárhol is éljünk.

Bármiben hiszel is, meghalsz; de ha semmiben sem hiszel, már élőnek is halott vagy.

Időnként valahogy megtisztul az ember, mint a természet, amikor a friss szél elviszi a súlyos felhőket, kisöpri a nyomott levegőt, a fullasztó párákat: éppolyan kevéssé magyarázható e belső kiderülés és napsütés is, mint ezek a természeti jelenségek.

Mitől félsz, ha tudod, hogy halandó vagy?!

Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig.

Sosem kezdhetünk új életet, mindig csak a régit folytathatjuk.