Mi a fenének tépelődöm itt, ebben a tökéletlen világban? Olyan vagyok, akár a vadon élő csimpánz, amit kényszerrel fogtak be és dugtak ketrecbe az állatkertben.
Ostobaság volna tudatosan szabályoznom azt, amire tudat alatt gondolok. Ha ilyet tennék, akkor valami olyasmit is elveszítenék magamból, amit amúgy jónak tartok.
Nehéz napról napra úgy élni, mintha valami törékeny holmival kellene bánnia az embernek. Ám amíg e törékeny holmi számomra becses, az életem továbbra is idegesen és naivan telik.
Akárhogy is nézzük a dolgokat, a hazugság az hazugság marad. Ha bizonygatni akarnám, hogy amit tudat alatt hazugságnak érzek, mégsem hazugság, az olyan volna, mintha a hazugságot hazugsággal akarnám leplezni. Be kell ismernem: hazudtam.
A düh olyan, akár a lárva. Pillanat alatt képes elszaporodni, végül pedig olyan állapotot idéz elő, amelyből nincs visszaút. Elég volna végeznem a lárvákkal. Ám a dühöt nem lehet akarattal legyőzni. Éppen ezért utálom annyira.
Mindenki örül, amikor látja, hogy az erőfeszítései megtérülnek. A nehezen vagy kellemetlenül megélt pillanatok szempillantás alatt foszlanak köddé, amint a befektetett erőfeszítéseink megtérülnek.
A nőknek az kell, hogy kívánják őket a férfiak. Meg hogy pasit fogjanak. Ha e kettő közül csak az egyik igény válik valóra, a legtöbb szukán úrrá lesz a hisztéria.