A gondolatok vámmentesek. Sajnos, az ostoba gondolatok is.

És nézni: édesanya alszik e
S álmában megcsókolni a szivét
S érezni, most is rám gondol szive:
Szeretnék néha visszajönni még!

Ó, én senkit se háborítanék,
Szelíd kísértet volnék én nagyon,
Csak megnézném, hogy kék-e még az ég.

Szeretnék néha visszajönni még,
Ha innen majd a föld alá megyek,
Feledni nem könnyű a föld izét,
A csillagot fönn és a felleget.

Könyvekre hajtom le a fejem,
Mint fáradt vándor sírhalomra;
Könyvek, ti bölcs és végtelen
Sírok, nem adtok már nekem
Vigasztalást a végtelen napokra.

Köszönöm e borús szerelmet,
Hogy lelket ad nekem a lelked.

Csak zenélj, ahogy tudsz, méla hangfogóval,
Csak beszélj a csönddel, árnnyal, csillagokkal,
És ha másra hallgat mind a többi ember,
Te beszélj tovább a zengő végtelennel.

Minden éjjel
Ölelkezem a fojtó semmiséggel.
S reggel, reggel
Új búcsút járok tűnő életemmel.

Ha meghalok - a csönd az én hazám, -
Akkor fogok én élni, győzni majd
Igazán.

Magányos este, fázós és beteg,
Már nem akarlak, és nem értelek.

Ezek fájnak. Ezek enyémek, szépek.
Ez voltam én. Valaki, aki készül,
Valaki, aki árván erre tévedt
S akinek útja végtelenbe mélyül...

Nincs híd, amely a múltba elvezessen
Hozzád, halott szerelmem!

Egész szerelmem annyi volt csak:
Hogy láttalak, szemedbe néztem,
Egy mosolygásod volt csak minden,
De nekem elég volt egészen.

És láttalak beteg babák szemében,
Melyek, mint eltört mennybolt kékje, fájtak,
És láttalak egy revolvergolyóban,
Mely jobb volt hozzám mégis, mint az élet.
Mert akkor is téged kerestelek!

Te vagy nekem a sorsom,
Te vagy nekem a minden,
Te ragyogsz, túl sírokon
A bűneimben!