Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Én úgy szeretném, ha a szeretet,
A boldogság, a béke fénye égne
mindenki lelkében.

Talán aludt és álmodott, vagy
Álmából éppen fölriadt
És boldogan gondolta, hogy most
Egész világon béke van
És megnézve a homokórát
Nyugodtan fordult fal fele.

Mindig reménytelen volt a szerelmem,
Mindig hívtak a nagy, a kék hegyek,
Mindig csillaghonvágy égett szívemben
Mindig hűtlen voltam, mindig beteg,
Mindig kellettek elérhetetlen rózsák,
Örök talányok, édes szomorúság...

Galileit elítélték, és a föld mégis mozgott tovább.

Ábrándjaid eljátssza újra multad,
Csak bánatod tesz rájuk hangfogót...
A feledés homályából kibukkan
Egy régi arc és feléd mosolyog.

Ha egyszer tavasz akar lenni: az összes jégpáncélok hiába erőlködnek és tiltakoznak.

Mindnyájan a boldogság trónörökösei vagyunk ezen a földön. És mindnyájan száműzetésben.

Játszom a jövővel
És a szerelemmel,
Az én eltört, árva,
Furcsa életemmel.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven símogat,
Mint márciusi szél a sírokat!

Mese volt, álom, káprázat? Lehet!
Megszépítette bús életemet!

Mindig nevettek, akiket szerettem,
Mindig nevettem, aki szeretett,
Mindig csak vágytam és sohase mertem,
Mindig csak vártam én az életet,
Az élet elment, én is tovább mentem,
Mindig daloltam és mindig feledtem.

Nem volt rossz, sem jó,
Csak ember, fáradt,
Várt, várt és nem lelt
Soha csodákat.

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.

A szerzők darabokat írnak, a költő egészeket.