"Szeret - nem szeret" bús boldog talánya,
Epedések zárt ablakok előtt,
Ó erkélyeknek hervatag virága,
Séták, sírások, meglátom-e őt?

Nyíljanak kertedben
A misztrikus rózsák,
Legyen szebb e versnél
A boldog valóság.

Próbáltam néha-néha a halált,
De gyáva szívem mindig visszafájt,
Hiába siralomvölgy ez a tájék,
Úgy érzem néha, hogy valaki vár még.

Nemes ősöknek méltó sarja voltál,
Nemes volt lelked: jóság, szeretet,
Nem kard kellett neked, de tiszta oltár,
Hol áldozatul hoztad szívedet.
És ez a nagy szív tele égi tűzzel.
Világosít és száz kétséget űz el.

Te csak ragyogj tündéri szépségedben,
Míg én a szürkeségbe olvadok,
Míg egyre szebben, egyre ékesebben,
A te örök bájadtól ihletetten,
Fényt szórnak rád e lángoló dalok.

Az árnyak titkosan közelgnek,
Kétsége megnő a szívemnek,
Mint a homály, miként az éjjel,
Te űzd fényeddel szanaszéjjel!

Mi remény volt régen,
Emlék ma csupán,
De legalább sírhatsz
Tűnt szépek után!

Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.

Aki nagyon magyarkodik, az nem nagyon magyar.

Nyomorok mélyéből, bánatok éjéből,
Fölkiáltunk Hozzád a kietlenségből,
Ura seregeknek, atyja igazaknak,
Mutasd meg hatalmad földi hatalmaknak.

Ezüstös kék lett az egész világ,
Halovány fénye, mint a köd, dereng,
Alvó kísértetek a kerti fák,
Haldokló hold virraszt a csönd felett.

Előre, föl, miénk az élet
A széles földnek kerekén,
Szemünkben csillog az ígéret
És bennünk ring a jó remény!

Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,
És neki szánok lombot és zenét.

Éveknek súlya nem mindig teher,
Sok ember lassan mindent kihever.

Szenvedni tudj és tűrni merj
És várni, sírni, érni,
A szirtek párnáján pihenj
S ne félj a végtelen jövővel szembenézni!